A Rádió Bézs elsősorban a Nőkért szól. Éppen ezért a férfiak is hallgatják. A felnőtt, érett, érző és gondolkodó nőkért. Aki a Bézst hallgatja, igényes, szép zenére és higgadt, okos szóra számíthat. A Rádió Bézs online rádió, napi 24 órában szól! A Rádió BÉZS a finom lágy hangok vonala! Sok szép muzsika, értelmes emberek! Higgadt és mégis szenvedélyes  >>>

Rádióbézs

Ráduly Margit

Annyi minden voltam már hosszú életem során, hogy bele se kezdek a felsorolásba. Inkább arról írok, hogy a műsor, amivel jelentkezem, mindig egyetlen dalról szól. Azt szeretném megmutatni, hogy mennyi mindenről mesél egy dal. Gyermekkorról, békéről, szabadságról, vágyakról, életekről, élni akarásról, emlékekről, elfogadásról. Hetente hallgathatnak egy-egy népszerű dalról, és arról, hogy választ ki a világ néhány egyszerű sort vagy dallamot saját jó, netán gonosz gondolatainak kifejezésére.

Jó hallgatni ezeket. Tartsanak velem.

 

• Egyetlen dal • szerda 17:00-18:00 • Ismétlések

2019-06-19 17 óra Szerdán délután 5 órától még egy ismétlés a Rádió Bézsben. Egyetlen dal, Modugno: Nel blu, dipinto di blu, vagy ahogy mi ismerjük, Volare.

Egy ember, egy legenda. Domenico Modugno. Több mint 230 dal, 38 mozifilm, 7 tévéfilm, 13 színházi előadás és 4 megnyert Sanremói Dalfesztivál kötődik Domenico Modugno nevéhez. Első slágere, a Volare, soha nem látott sikereket ért el. A kis tengerparti falucskából indult Mimmo egyszerre Mr. Volare lett.
A dal óriási sikere az olaszokat is meglepte. Modugno énekesi kvalitásait még a hazájában sem tartották sokra. Hangját bántón rikoltónak ítélték és egyáltalán nem tekintették nagy énekesnek, ám mégis, a kékre festett szárnyalás a végtelen ég, a szabadság és a boldogság felé, elvarázsolta a világot s benne az olaszokat is.
Szerintem néha nekünk is szükségünk van erre a boldogságzenére.

https://www.youtube.com/watch?v=t4IjJav7xbg&t=57s

( A 2018.10.10-i adás ismétlése )

2019-06-12 17 óra Szerda délután 5 órától régi mese a Rádió Bézsben.  Egyetlen dal. Billy Foster és Ellington Jordan szerzeménye. I'd rather go blind, Inkább megvakulnék.
Csak ülök és hallgatom. Képtelen vagyok abbahagyni, képtelen vagyok dönteni. Újra és újra. Hol az egyik, hol a másik. Melyik jobb? Etta James, vagy Beth Hart? Egyáltalán lehetséges a döntés? Az egyik ünnep a fülemnek, a másik végig bizsereg a gerincemen. „Ó, bébi, bébi inkább megvakulok …”, meséli szomorú történetét Etta élete utolsó koncertjén, 2009-ben. Már nincs benne harag, csak a vágy, hogy még egyszer utoljára elmondhassa, mennyit szenvedett.
Beth ugyanezt a dalt sikítva beleüvölti a mikrofonba. Benne még él az önvád. Hogyan lehetett egykor olyan ostoba, hogy kimondja: „nem akarok szabad lenni.”
Valójában mindketten arról énekelnek, mennyi szenvedéllyel, micsoda függőségekkel, fájdalmakkal kellett szembenézniük életük során. Kimászni, vagy beleragadni, túlélni, vagy elpusztulni. Márpedig Etta és Beth dalai is tudnak erről mesélni. 
Hallgatom őket és közben egy hazai drámáról olvasok az újságokban. Majka és Curtis drámájáról. Majka áruló, Curtis menthetetlen drogos. Majka drasztikus lépése talán megmentheti Curtist, Curtist megszégyenítése óta egyre magasabbra röpíti a piac. Majka talán tudja, onnan még nagyobbat lehet esni. Curtis, úgy tűnik, nem tudja honnan nincs visszaút. Magasra csapnak az indulatok körülöttük és a bulvárt egyáltalán nem érdekli, emberek karrierjével, életével játszik.
Lehet, eddig csak én nem figyeltem, de úgy érzem, a hazai könnyűzenei életben ez az első, súlyos morális kérdéseket is felvető drogügy. Sír a lelkem, mert mi sem úszhatjuk meg, amit a világsztárok életéből már jól ismerünk. Tudjuk, siratjuk őket, őket, akiknek nem akadt az életében társ, barát, akarat a menekülésre. Fiatalok voltak és belepusztultak.
Csak hallgatom ezt a két fantasztikus énekest, Etta James-t és Beth Hartot. Megjárták mindketten a poklot, de küzdöttek és győztek. 
Régóta szerettem volna róluk mesélni, de ezt a mai mesét valójában Curtis miatt írtam. Talán eljut hozzá és talán megérzi, érdemes küzdeni.
Curtis és Majka meséje 2018. október 5-én hangzott el a Rádió Bézsben. Azóta sok idő telt el. Ma úgy tűnik, jó vége lesz ennek a történetnek.

https://www.youtube.com/watch?v=UEHwO_UEp7A

( A 2018.09.05-i adás ismétlése )


2019-06-05 17 óra Nagy a baj! Ez az előzetes hosszú lesz és nem egyszerűen azért, mert ma találkoztam a rádió főszerkesztőjével, aki tegnap írt nekem, hogy 56 adásból már csak kettő van, amit nem ismételtünk, és ha most szerdán, június 5-én, délután 5 órától egyet elhasználunk a Rádió Bézsben, akkor a pünkösd utáni héten lemegy az utolsó Egyetlen dal ezzel annyi, vége. Mi legyen? 

Kicsit szomorkodtunk még a kórház előtt, ahol véletlenül találkoztunk, miután végeztem a koponya CT-vel, majd elmondta, remek műsorötlete van számomra, ami nem fárasztó, mégis segít, hogy elterelje a figyelmem a bajokról, és az adásaimat hiányoló hallgatók is örülnek majd. Jól hangzott, pedig a gondolataim máshol jártak, konkrétan rettegtem a vizsgálat eredményétől, ám rövid időn belül kiderült, fölösleges volt. Áttét sehol, az agyam orvosilag tökéletes, bár mostanában úgy érzem, teljesen kiürült, a gondolatok elrepültek. No majd meglátjuk. Fodor szerint nem kell mindig megváltani a világot. Lazíts, mondta határozottan! 
Nehéz elmagyarázni neki és bárkinek is, én szeretem a világmegváltást, csak a világ nem akar megváltódni, pedig igazán ráférne és nem könnyű lazítani, de próbálkozom. Valahogy majd lesz.
Addig ismétlés, Egyetlen dal, Mihail Matuszovszkij és Solovjov-Sedoj: Подмосковные вечера, Moszkvaparti esték.
Mikor először voltam Moszkvában, még jócskán szocializmus volt, de azt mondták, addigra emberarcú lett. Simán elhittük, hisz már lehetett venni hűtőt, tévét, sőt még autót is, bár nem könnyen, de mégis. Szovjetunióba pedig nem csupán valamiféle pártdelegáció tagjaként lehetett utazni, hanem utazási irodával. Igaz csoportosan, de már az is valami, gondoltam, mikor egy cimborámmal befizettünk az útra. 
Sok minden vonzott Moszkvába, ám főleg a szerelem, legalábbis, amit akkor annak hittem. Szóval elindultunk a legvidámabb barakkból a hatalmas Szovjetunió leghatalmasabb városába, Moszkvába.
A Malév első forgalomba állított TU-154-es gépeinek egyike vitt, fillérekért. Este érkeztünk. Busszal száguldottunk a Rosszija szállóba, egyenesen a Vörös tér mellé, a Moszkva folyó partjára. Elájultam.
A szálló az én addigi életem színtereihez képest igazi luxus volt, ráadásul mikor beléptünk, az egész épületben halkan szólt a legnagyobb sláger, a Moszkva-parti esték. Megérkeztem. Elkapott a nagy löttyös orosz érzelem. „Ó, de szép volt, de tündérszép.” Igaz, nem nyár volt, mint a dalban, hanem dermesztően hideg tél, de többen állítják, Moszkva havazásban mutatja a legszebb arcát. Tanúsíthatom, így igaz.
Moszkvában annyi minden történt velem egy hét alatt, amit elmesélni sem lehet ebben az adásban. Csak néhányat. Például azt, hogy a hatalmas Szovjetunió leghatalmasabb sétáló utcáján, az Arbaton láttam életemben először igazi Patyomkin házakat. Akkor hallottam először verselni Viszotckijt, akkor ültem először a Ljubimov színházában a Tagankában, és, és, és …
A Rossziját azóta lebontották, Viszotckij meghalt, a kalandokból kiöregedtem, aki mostanában arra járt, azt meséli, már Moszkva-szag sincs, csak Lenin múmiája fekszik még mindig mozdulatlanul a mauzóleumban.
A zenei illusztrációban archív felvételeket láthattok, csak hogy tudjátok milyen volt Moszkva, 1956-ban.

https://youtu.be/fRFScbISKDg

( A 2018.06.20-i adás ismétlése )

2019-05-29 17 óra Szerdán délután 5 órától egy régi mesét ismétlek a magyarokról. A Rádió Bézsben Egyetlen dal, egy magyarnak hitt csárdás, amelynek olasz szerzője van, a nápolyi születésű Vittorio Monti. Szóval a mai nóta, a világ legismertebb csárdása, a Monti csárdás.

Ez az adás egy évvel ezelőtt készült, de mintha ma írtam volna. 

Ilyen nehéz helyzetben még sosem voltam, mióta hetente mesélgetek a Bézsben. Ezt a pár szót, 2018. április 8-án, vasárnap délután írtam a közösségi médiába. A drámai helyzet szerint, nekem holnap reggelig meg kellene írnom az új mesét Egyetlen dalról, a Rádió Bézsbe, de egyszerűen nem tudok dolgozni. Csak és kizárólag a választási eredmény, a szavazási kedv alakulása izgat. Mi lesz így? 

Aztán összeszedtem magam, ám őszintén bevallom, rettenetes kínlódások árán, és szándékosan egy jó kis magyarnak mondott csárdást választottam. 

Miért éppen így döntöttem? Ezer órányit gondolkodtam, milyen zene legyen a választás utáni harmadik napon. Ha túl vidám, akkor mit kezdek vele egy bukás esetén. Ha szomorú, akkor, hogy fogunk ünnepelni. Hú de nehéz! Hiszen amikor fogalmazok, még nincs eredmény, még se örülni, se búslakodni nem lehet. 

Vakon, reménykedve próbálok megfelelni a kor kihívásainak. 

Ezért döntöttem a csárdás mellett. A csárdás mellett, amelyet a ritmus váltakozása, variálása tesz jellemzővé: a lassú vezeti be, és a vidám, nagyon gyors tempójú friss fejezi be. Szóval bánatosan várakozva indul, aztán kitör az öröm, a boldogság. A zene folyamatosan lüktet, akárcsak az én agyam, szívem, miközben folyamatosan szorongok, lábam remeg, kezem izzad, így várom a választási eredmény okozta felszabadultság érkezését. 

Persze ha nem így lesz, szomorúan lehajtom bús fejemet és kesergek, mint egy rendes magyar, mert ez nekünk nagyon megy. Kimegyek a fürdőszobába és az utolsó magyar kezemmel megmosom az utolsó magyar lábam. Azt hiszem, ez egy Ady idézet, de ebben egyáltalán nem vagyok biztos.

Írtam ezt az invokációt 2018. április 8-án, vasárnap este 9 órakor, amikor még semmit sem tudtunk. A legrosszabbra és annak az ellenkezőjére is fel kellett készülnünk. 

Mindenesetre ez az adás rólunk, magyarokról szól. Jó, rossz, szomorú, vidám, szőke, barna, magas, alacsony, szakállas és borotvált emberekről, akik történetesen magyarok. Ennek az adásnak szinte egyetlen sorát sem én írtam. Felolvasok.

https://www.youtube.com/watch?v=XIJM2kZgYiI&fbclid=IwAR3_7UQsOH2VVZyVimahmtGySLwZvjJEun_2_NEE_qqAr1RuonmUW71MiCs

( A 2018.04.11-i adás ismétlése )

2019-05-22 17 óra Szerdán délután 5 órától Egyetlen dal, egy imádom dal ismétlése a Rádió Bézsben. A Queen együttes legcsodálatosabb dala, a Bohemian Rhapsody.
Nehezen kezdtem a mese írásába. Ezer rajongói oldal, könyvek, filmek, köztük egy magyar, amelynek rendezője régi barátom, Zsombolyai János, operatőre egy másik barátom, Ragályi Elemér volt. 
Szóval mit is írhatnék, hiszen mindenki tud mindent az együttesről és énekeséről. 
Mi újat tudnék még mondani, ha csak azt nem, hogy Freddie Mercury szinte napra egy időben született velem, 1946. szeptember 5-én, vagy hogy a Bohém rapszódia felvételei 1975 augusztusa és szeptembere között zajlottak, éppen akkor, amikor a kislányom született és nekem ez a legcsodálatosabb zeneműnél is nagyobb ajándék volt. 
Aztán mesélhetnék még arról is, hogy a fiam legeslegnagyobb kedvence természetesen a Queen volt. Rajongása idején viszonylag gyakran jártam külföldre, ahonnan minden alkalommal hoznom kellett neki valamiféle Queen rekvizitumot, egy-egy trikót, plakátot, magazint, lemezt csak azért nem, mert nem volt lemezjátszónk.
Írhatnék a legnagyobb élményéről, mikor meghívtak minket a Hungarian Rhapsody című film bemutatójára és az azt követő fogadásra. Beavathatnék mindenkit abba is, hogy l986 december 12-én, fiacskámmal együtt, felhevülten, boldogan élveztük a filmet, majd azt, hogy a fogadáson Bryan May szólógitáros, aki végzett asztrofizikus, megölelgette és dedikálta a meghívóját, amit szerintem a mai napig őriz, pedig valójában nem is volt teljesen elégedett, mert persze, hogy Freddie Mercuryt várta, de ő nem jött el …
Ergomorgó szerdán a Queen fantasztikus daláról, a Bohemian Rhapsodyról kellene mesélnem. Lesz ahogy lesz!

https://www.youtube.com/watch?v=fJ9rUzIMcZQ

( A 2018.03.14-i adás ismétlése )
 

2019-05-15 17 óra Szerdán délután 5 órától régi mese a Rádió Bézsben 
"Egyetlen dal”: A Felkelő nap háza.
Nem sokkal az érettségi után, midőn vad és buja házibulikon lassúztam, szent meggyőződésem volt, hogy ez a szám az Animals szerzeménye és az összes többi általam ismert változat az ő daluk feldolgozása, holott nem. 
A felkelő nap háza egy ősrégi amerikai ballada, amit már lemezre vett Bob Dylan, Pete Seeger, Joan Baez és még sorolhatnám, mikor megjelent az Animals rockosított változata, ami aztán egycsapásra etalonná, világsikerré tette.
A dal eredeti változata egy nő története, akit egy részeges szerencsejátékos New Orleansig követ, előle menekül a nő félelmében a Felkelő nap házába, ahol prostituált lesz. 
Más változatban egy hasonló nevű női börtön lakójáról szól a történet. Joan Baez albumán ezt a szöveget hallhatjuk. 
Az Animals verziója férfi szemszögből meséli a történetet. Félve attól, hogy a BBC nem játssza le a prostitúcióról szóló dalt. 
Persze az ember, ha nem popzenetörténész, nem úgy hallgat zenét, hogy közben arra gondol, Dylan 62-ben énekelte, az Animals pedig csak 64-ben, ezért nem lehet az övék, az egyszerű zenehallgató csak figyel, élvezi a zenét és aszerint dönt, melyik kerül a szívéhez közelebb. Bevallom, az enyémhez az Animals.
Az pedig végképp nem fordult meg a fejemben, hogy A felkelő nap háza egy bordély New Orleansban, ami vagy volt, vagy nem, viszont tény, hogy New Orleansban nagy üzlet a felkelő nap háza. Tele van turistacsábító trikókkal, képeslapokkal, kazettákkal, és az utazásszervezők a mai napig csoportos utakat szerveznek a házhoz, pedig sokak szerint az örömtanya csupán a képzelet szülötte. 
Egyetlen dolog biztos, hogy ez a dal zűrzavaros gondolatokkal tölti meg a fejem, és ezer megfejtésre váró kérdést fogalmaz, de szerdán megpróbálok a végére járni. Ha nem sikerül, akkor egyszerűen csak tovább élvezem a nótát és ezt ajánlom mindenkinek.

https://youtu.be/0sB3Fjw3Uvc

( A 2018.03.07-i adás ismétlése )


2019-05-08 17 óra Örülnék, ha új mesét mondhatnék szerda délután 5 órától a Rádió Bézsben, de még mindig nem, pedig nagyon igyekszem gyógyulni. Nem rajtam múlik, így aztán ismétlés. Egyetlen dal. Prince: Purple rain, Bíbor eső.
Három évvel ezelőtt Berlinben ért a hír: meghalt Prince, a herceg. Berlin fölött az ég azon a napon csodás volt. Ültem a napsütötte erkélyen és a génjeimbe rejtett nagyanyós szorgalommal csipkedtem Zorka pulóverén az összepöndörödő kis izéket. Igaz, ami igaz, a kötöttáru már régen megérett a kidobásra, kicsi is, filces is, de imádja, így aztán mindent elkövettem, hogy még egy rövid ideig életben tartsam.
Csipkedés közben egy olyan Prince számot dúdolgattam magamban, amit igazából nem is lehet. Cream, talán azért ez jutott eszembe, mert ez egy önbiztató dal, amire akkor is nagy szükségem volt: „Jó vagy, mocskosan aranyos vagy bébi és tudod is, hogy az vagy”.
Csakhogy nem vagyok teljesen őszinte, mert a krémről először is nagy kedvencem, a négercsók jutott eszembe, aminek nevét ma már nem lehet leírni, mert nem píszí, bár ennek igazán semmi köze Prince-hez, akit, vessetek meg, de nem is kedveltem annyira, mégis tele lett a szívem fájdalommal, meghalt valaki, aki a kanapémmal szemben a tévémben, az íróasztalomon a számítógépemben, a könyvespolcomon lévő rádióban lakott, szóval nálam, de úgy voltam vele, mint egy nem hívott vendéggel. Megtűrtem, ámde nem szerettem, akárcsak a gondolatot, hogy milyen alapon hal meg az ember 57 évesen.
Ilyen igaztalan butaságok jutottak eszembe 2016-ban Berlinben, Prince halálhírére, miközben bánatosan csipkedtem a szöszöket az erkélyen.
Most, hogy írni tudjak róla, napokig hallgatnom kellett a dalait és fogalmazni ezt a mesét, hogy már mindörökké szívesen látott vendégem legyen.
Szívem szerint Prince felvételt mellékeltem volna, de nem engedték a megosztó oldalak. Az adásban erről is beszélek. Ezt a feldolgozást Beth Hart énekli, akit kevesen ismernek itthon, pedig szerintem zseni.

https://youtu.be/ET_MHxWWA7c

( A 2018.02.07-i adás ismétlése )

2019-05-01 17 óra  Szerda délután 5 órától sem mondok új mesét a Rádió Bézsben, pedig higgye el mindenki, szeretnék. 
Szóval Egyetlen dal ismétlés. Kraftwerk: Das Model.
Bármilyen furcsa, ezt az adást egy recepttel kezdtem, csak azért, hogy kiderüljenek az adáskészítés gyötrelmei. Ilyen még úgysem volt.
Na nézzük, hogy is csináltam én szombaton este 9-kor rizsfelfújtat. Az úgy kezdődött, hogy szöveget kellett volna írnom a Rádió Bézs hétfői felvételére, 15-20 ezer karaktert, ami iszonyatosan sok, pláne, ha az embernek semmi nem jut az eszébe. Egyetlen dalról se. 
Már pénteken próbálkozni kezdtem az unokáimnál, két nótával. Egy könnyű és egy súlyosabb számot mutattam nekik, segítsenek választani. A könnyűről még csak beindult kicsit a fantáziám, de a nehéz teljes űrt hagyott a fejemben, pedig az egyik kedvencem. A gyerekek gondolkodás nélkül mondták ki a verdiktet: Kraftwerk. 
Ezzel a döntésükkel elindítottak a rizsfelfújt készítése felé. 
Szombaton dél körül, mikor még mindig a tiszta lap előtt üldögéltem, elővettem a karácsonyról megmaradt töltött káposztát a mélyhűtőből, megmelegítettem, mert ugye üres gyomorral az ember feje is üres, szóval megmelegítettem, aztán megettem, ám a fejem csak káposztalével telt meg, ezért az ötlött fel, alszom egyet, hogy pihenjek, pihenten jobban megy. Álmomban Anyukám vaníliasodót kavargatott, ami majd a sütőben illatozó rizskochra kerül. Emlékszem, arról álmodtam, gyorsan fel kell ébrednem, hogy süssek magamnak egy ilyen csodát, bár sodóra már nem lesz időm, hisz írnom kell.
Miért éppen Kraftwerk? Mert kedvelem. Ezt a dalát különösen és mert kicsit Berlinre emlékeztet, arra a városra, ahol két évvel ezelőtt néhány hónapig éltem és ezt sosem felejtem el. Szinte naponta írtam élményeimet. Nem naplót, csak szösszeneteket, ahogy olvasóim hívták, de örülök, hogy megtettem, mert így pontosan megmaradnak az emlékek.


https://www.youtube.com/watch?v=OQIYEPe6DWY

( A 2018.01.10-i adás ismétlése )

2019-04-24 17 óra Szerdán délután 5 órától ismétlés a Rádió Bézsben
Egyetlen dalról: Köss egy sárga szalagot a tölgyfára.
A sárga szalag olyan szimbólum, ami még a függetlenségi háború idején vált az Egyesült Államok kultúrájának részévé, amikor a feleségek sárga szalaggal várták vissza harcoló szeretteiket.
Ez átöröklődött az amerikai polgárháborúba is, és idővel fokozatosan megváltozott a jelentése, mígnem a múlt század ’70-es éveiben egy dal újra elhelyezte az amerikai kultúrában.
Ez a gyönyörű dal egy elítéltről szól, aki éppen elhagyni készül a börtönt, és azt kéri szerelmétől, hogyha még mindig szereti őt, akkor kössön sárga szalagot egy fa törzse köré. 
Ezt a szívszorító történetet egy fecsegő fórum hozzászólója nagyon egyszerűen fogalmazta meg. Imádom a hétköznapi stílusát. Meg kell osztanom: 
„Emlékszel a sárga szalagra?
Van egy dal is: Köss egy sárga szalagot a tölgyfára...
Tudod, honnan van?
Volt egy pasi, aki legyilkolt valakit, ha jól emlékszem, de ez nem biztos, szerelemből.
Bekasztlizták. A nője pedig várta, kint. És hogy az ürgevics ne felejtse el, itt kint van valaki aki várja őt, és szereti, ezért a börtön ablakával szemközti tölgyfára kötött egy feltűnő sárga szalagot, hogy a pasi valahányszor kinéz az ablakon, mindig az jusson eszébe, várják és szeretik.
Ezt a sajtó, mint mindent, kicsit feltupírozta.
Aztán jött a vietnami háború... Sok-sok fiatal oda...
És a nagy Amerikában a házak elé, a fákra elkezdtek sárga szalagokat kötözni, hogy a katonák tudják, van akit várnak, van akit szeretnek, és van aki hiányzik.”
Más, komolyabb leírás szerint, egy busz Miamiból délnek tartott. Az egyik utas elmondta a sofőrnek, hogy most szabadult a börtönből. Hamis csekkek miatt három évet ült. A felesége megírta neki, ha talál valakit magának, ő bizony nem vár rá, ne is menjen haza. Ám ha mégis visszavárja a férjét, a falu főterén álló öreg tölgy köré egy sárga szalagot köt. Amikor a busz beért a városba, az utas kérte, hogy lassítson, mert látni szeretné a tölgyfát. Könnyekben tört ki, amikor meglátta a szalagot és nem is egyet, hanem több tucatnyit, amit a tölgyfára kötöttek. A sofőr még aznap telikürtölte a környéket a történettel, ami végül az újságokban is megjelent.
Ettől kezdve ez a szalag az amerikaiak számára a várakozás szimbóluma lett.

https://www.youtube.com/watch?v=SI8lf37SxSM

( A 2017.12.27-i adás ismétlése )

2019-04-17 17 óra Szerdán délután 5 órától újabb ismétlés a  Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Fever.

Miközben mi itthon a forradalommal voltunk elfoglalva, és elszántan, reménykedve küzdöttünk a szabadságért, az Óperenciás tengeren túl, mint azt a történelem is bizonyította, a mi forradalmunknál kisebb gondja is nagyobb volt az emberek többségének, főleg a politikusoknak… Ám maradjunk a mi dolgunknál, a zenénél.
Szóval 1956-ban, Amerikában, egy álnéven író szerzőpáros előállt egy dallal, a szerelmi lázról. Nem ők mondták, de ide is illik, a szex megnyugvást hoz, a szerelem betegséget. Biztos így gondolták ők is, mert olyan buja, epekedő nótát írtak, hogy csak na. El is énekelte az amerikai R & B énekes, Little Willie John. A zenei kritikusoknak nagyon tetszett, de a Fever igazi sikerét Peggy Lee-nek köszönheti, aki az egész nótát átrendezte, új szövegrészeket írt hozzá, amiből lett is kis baj, mert a jogdíjak természetesen nem nála voltak, de megoldották ezt is. A dal, 1958-ban világsiker lett, amelynek annyi remek feldolgozása van, hogy a töredéke sem fér ebbe az adásba és ez még akkor is így lenne, ha hirtelen megtáltosodnék és egy óra helyett két órán keresztül mesélnék a hallgatóknak.
Ez az a dal, aminek magyarra fordított szövegét nem olvasom fel, mert Peggy Lee szövegváltozata elvette tőle a kedvem. Azt még csak lenyeltem, mikor arról énekelt, „A nap felkel reggel, A hold világít az éjszakában”, ám amikor odáig jutottam, hogy
Rómeó szerette Júliát
Júlia is ugyanígy érzett,
Mikor átölelte
És azt mondta "Júlia baby,
feltüzelsz".
Azonnal Vojtina Mátyás fűzfapoéta verse jutott eszembe: „Egy kis halál? Nem tesz semmit, őseinknek szintúgy volt.” Akkor határoztam el, hogy a szöveget felejtsük el, csak a zenére koncentráljunk, mert az jó. Nagyon!

https://www.youtube.com/watch?v=4KUBjWTM25c

( A 2017.11.15-i adás ismétlése )

2019-04-10 17 óra Szerdán délután 5 órától új ismétlés a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Cher, vagy Nancy Sinatra dala, vagy Lady Gaga-é, nem is tudom. Bang Bang My Baby Shot Me Down.

Sonny Bono szerzeményét Cher énekelte először 1966-ban, ám a szerdai mese nem a dalról szól, hanem olyan történetekről, amelyeket ez az édesbús nóta juttatott eszembe. Saját gyerekkoromról, titkokról, művészetről, megrázkódtatásokról és egy kicsit a halálról is. Ennyi. 
Ülök a számítógép előtt és arra gondolok, mi értelme van hétről hétre dalokról, emberekről mesélni. Kinek segít? Változik bármi is? Ráadásul ezek a mesék sosem arról szólnak, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Gyötrelmekről, fájdalmakról, félelmekről sokkal inkább. Van annyi baj a világban, még én is? Mindig elhatározom, jövő héten aztán nevettetek. Csak derűs történetekkel állok elő. Legyőzöm a dementorokat, ezeket a félelmetes lényeket a Harry Potterből, amelyekről csak azért szólok most, hogy még idejében észrevegyem, észrevegyük, a dementorok itt vannak! 
Olvasom, látom a híreket és esküszöm, itt állnak előttünk és kiszippantják belőlünk mindazt, ami jó, ami szép, ami mi vagyunk, ami lehetnénk. 
„A dementor, ha megteheti, addig élősködik rajtad, amíg olyanná nem válsz, mint ő maga: lelketlenné és gonosszá.”
Jó lesz vigyázni!
https://www.youtube.com/watch?v=-huNrHAou-E

( A 2017.11.01-i adás ismétlése )

2019-04-03 17 óra Szerdán délután 5 órától újabb ismétlés Rádió Bézsben.
Egyetlen dal, Adele dala a Rolling in the deep.

Ezzel a választással igazán nem akartam a mélybe merülni, nem is kedvelem Adele-t, ám valamiért mégis izgatott sikerének titka. Valójában akkor kezdtem odafigyelni rá, mikor Amy Winehaus meséjét írtam és rátaláltam egy koncertfelvételre, amelyen Adele búcsúzott Amy-től. Bob Dylan gyönyörű dalát énekelte szívből ez a hétköznapi külsejű duci nő, ennek a rendhagyó, tragikus sorsú lánynak... Hogyan, miért? Nem fűzte össze őket semmi. Túl azon, hogy egy gimnáziumba jártak, csak néhányszor találkoztak. Amy önsorsrontó volt, Adele vigyáz magára és családjára. „Csak akkor vagyok igazán kreatív, amikor átmeneti depresszióban szenvedek” - olvastam Adele szavait és mintha megértettem volna, ez a mélyről jövő gyász is abban segítette, hogy tovább léphessen.
Ezért is választottam Adele-t, és mert nekem ez a nóta tetszik.

https://www.youtube.com/watch?v=-fmCoUjOMXU&feature=share

( A 2017.10.04-i adás ismétlése )

 

2019-03-27 17 óra Szerda délután 5 órától új ismétlés a Rádió Bézsben 
Egyetlen dal, amelyről az adásban derül ki, hogy kettő és még az is lehet, hogy három. Waltzing Matilda.
A dalválasztás oka Tom Waits. Róla akartam mesélni, ám ez a dal sokkal többről szól. Füstös kocsmákról, csavargókról, a világháborúról, az ausztrál patrióták nem hivatalos himnuszáról, egy filmről és a föld pusztulásáról.
Ha valakinek a hangjáról a piálás és a bagózás jut eszembe, hát az Tom Waits. Tegnap hallottam, annyira szép ez a blues, hogy már nem is szép. Csakhogy én nem így gondolom. Elkezdem hallgatni ezt a nótát, rám tör valami furcsa szomorúság, de nem a sírós, hanem a finom, és máris kezemben cigaretta, no meg a pálinkáspohár, pedig sosem iszom egyedül, csak ha őt hallgatom.
Tom Waits-et a fiamnak köszönhetem. Még együtt laktunk, még az én kisfiam volt és nem az unokám édesapja, mikor a szobájából napokig ez a whisky ízű hang szűrődött ki. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ülök mellette és ugyanaz a kamaszbánat önt el, mint őt. Ezekben a percekben olyan közel kerültem hozzá, mint addig tán soha.
Sosem felejtem el Tom Waits-nek ezt az érzést. Azóta is mindig megérint ez a fájdalmas zene. Igen. Mikor minden összedől és a világ teljesen kilátástalan körülötted, akkor mégis elkap valami reményféle, vágy a túlélésre: „Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan...” mondhatnám Zorbával, a göröggel, aki nem is tudom, hogy jutott most eszembe, de igen így van ez Tom Waits balladájával is: „Táncolj Matilda, Egy valcert Matilda, velem!”
A többiről szerdán délután 5 órától.

( A 2017.09.27-i adás ismétlése )

https://www.youtube.com/watch…

2019-03-20 17 óra Szerda délután 5 órától egy régi mesével buzdítom magam a Rádió Bézsben Rám fér.
Egyetlen dal. Ray Charles örökzöldje, a Hit the road Jack, 1961-ből.

Annyi szomorúságról meséltem az elmúlt hetekben, hogy úgy éreztem, ideje összeszedni magam és felpörgetni kicsit a hangulatot.

Mikor ver az Isten és már minden összedőlni látszik, akkor csak előkapom ezt a nótát, üvöltve elküldöm az éppen aktuális Jack-et melegebb éghajlatra, énekelek, táncra perdülök, és ideig óráig látszólag minden rendben lesz.

Az én aktuális Jack-em egy ocsmány betolakodó a tüdőmben, akit nem egyszerű melegebb éghajlatra küldeni, de ez a nóta talán segít, hogy erőt és elszántságot gyűjtsek.

A Hit the road Jack története elég egyszerű. Egy kutyálkodás - amit a Google fordító kutyogásnak fordított, hogy jókedvre derítsen - nos tehát egy kis hancúrozás után, a férfi megpróbál visszakerülni asszonya kegyeibe. Ám azt már nem akarja, hogy kevés keresetét vele kelljen megosztani. Sokkal szívesebben költi aprópénzét rossz szokásaira.

A Hit The Road Jack-nek nincs mélyebb értelme, csak egy csomó kacagás, túlhangsúlyos érzelmek és egy fickó, aki mindent megpróbál, hogy asszonyát meggyőzze.

Azért túlzottan ne reménykedjen senki. Sikerült ebbe a történetbe is egy kis szívfájdalmat csempésznem.

https://www.youtube.com/watch?v=LoX8_xeybEI

( A 
2017.09.20-i adás ismétlése )


2019-03-13 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben, Ismétlés lesz.

Egyetlen dal. Gelem, gelem, Dzselem dzselem, Gyelem, gyelem, ki, hogy
ejti, de ismerik a dalt Opre Roma vagy Romale Shavale címen is.
Talán kevesen tudják, hogy ezt a népszerű cigánydalt 1971-ben, a
Londonban tartott első Roma Világkongresszuson fogadták el, mint
Romahimnuszt.
Miért éppen ezt a dalt választottam? Valójában azért, hogy a
romahimnusz segítségével két nagy kedvencemről, egy lengyel, cigány
költőnő élettörténetéről és egy orosz-cigány zenészről, a Loyko trió
alapítójáról mesélhessek.
Papusa álma az volt, hogy cigány nyelven írt verseit, dalait a világ
elé tárja, hogy a roma közösségen kívül is méltó legyen az
elismerésre. Papusát a kor és közössége, amelyben élt, még büntette
ezért. Az ő útja, életében a kiközösítést hozta el, ám a világ mégis
megismerhette fantasztikus tehetségét.
Álma tudtán kívül vált valóra.
Szergej Erdenko arról álmodott, hogy az orosz-cigány zenét egyetemes
művészetté tegye, egyesítve a különböző műfajokat és kultúrákat.
Méltóvá akart válni arra, hogy a világ legjobb színpadain hangozhasson
fel muzsikája.
A Loyko trió alapítójának álma valósággá vált.

https://www.youtube.com/watch?v=LCUv9W0ViRc

( A 2017.09.13- adás ismétlése )

2019-03-06 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben, Ismétlés lesz.

Egyetlen dal. A Whiter Shade Of Pale. “Halványnál is fehérebb árnyalat” vagy „A fehérnél is halványabb árnyalat”, de fordítják árnyéknak is. Igazából eldönthetetlen. Én magam az árnyalatra teszem le a voksom, hisz szerintem ez a cím egy lány sápadtságára utal. No de ha már egy egyszerű cím megértése is ennyi bonyodalmat okoz, mit reméljünk a dal szövegétől. Tényleg olyan megfejthetetlen, mint mondják? 
Egy film zárójelenetében a dal szövegéről kérdezik a zenekar menedzserét. 
- Ez nagyon mély, Jimmy. Mit jelent? – kérdi a riporter 
- Hát, ha én azt tudnám! - válaszolt a menedzser.
Igazán izgalmas munka volt ezzel a dallal foglalkozni Talányos szövege, Bach zenéje, világirodalmi utalásai alaposan megnehezítették a dolgom. Egy biztos, nekem soha többet ne mondja senki, hogy a rock könnyűzene.

https://www.youtube.com/watch?v=1N3f9ALU58U

( A 2017.06.20-i adás ismétlése )

2019-02-27 17 óra Ahogy ígértem. Ismétlés, szép sorban az elejétől, amíg tart. Ez a dal, ha jól emlékszem, a negyedik adásban hangzott el. Szerdán délután öt órától újra sorra kerül a Rádió Bézsben. Nagyon szerettem ezt a mesét. Köszönöm, ha meghallgatjátok.
Nem túl régen egy rabbi azt mondta nekem, hogy nincsenek mesék, nincsenek jó tündérek, csak az ember van. Beszédünk, gondolataink akkor lesznek egyek velünk, ha jóakarattal igazat és fontosat mondunk. Szép gondolat, csak úgy tűnik, mostanában nincs rá társadalmi igény.
Ezért én szándékosan és következetesen írok meséket. Írásaim jó pár részlete tudományosan nem bizonyított, ám mégis úgy hiszem, igaz és fontos történetek ezek. Most a Papirosenről szólnak.
Milyen zene ez? Szentimentális, szívbemarkoló, megrendítő? Igen. Ez mind igaz a dalra és a történeteire is.

https://www.youtube.com/embed/dYf0t1Avok0…

( A 2017.04.25-i adás ismétlése )

2019-02-20 17 óra Az első adás egy dalról, annak minden elágazásáról, történelmi együttállásairól Fodor János Csevegés című műsorának vendégeként volt hallható 2017. április 5-én. Sok dicsérő szót kaptam a hallgatóktól, jólesett, örültem, de tudtam, innen kezdve nem vicc.

Azóta Egyetlen dal címmel hetente mesélek egy-egy népszerű dalról, és arról, hogyan választ ki a világ néhány egyszerű sort vagy dallamot saját jó, netán gonosz gondolatainak kifejezésére. Megköszönöm, hogy sokan azóta is kíváncsiak ezekre a történetekre.

Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben, Ismétlés lesz.

Egy kultikussá vált filmzenét hívtam vendégül. Ez a zene az Erdelezi, Kusturica Cigányok ideje című filmjének dala, amely egy csodálatos, tavaszköszöntő roma ünnep jelképe.

Soknyelvű, sokszínű variációi talán segítenek nekünk megérteni, hogy él mellettünk egy kisebbség, merőben más életérzéssel, múlttal, hitvilággal, mint amilyen a többségé, s merőben másmilyennel, mint amilyen a föld talán összes kultúrája, mert a vándorlás évszázadai során olyan színessé és sokrétűvé vált, amelyhez fogható gazdagság talán egyik kultúráról sem mondható el.

( A 2017.04.11-i adás ismétlése )

2019-02-13 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. (www.radiobezs.hu). Egyetlen dal. Elton John: Sorry Seems to be the Hardest Word. Úgy tűnik, a bocsánat a legnehezebb szó.

Ebben az adásban sok mindenről beszélek, csak a választott dalról nem, hiszen Elton John közismert szerzeményéről, no meg a szerzőről is mindenki tud mindent, meglepne, ha bármilyen újdonsággal szolgálhatnék és nem is ezért esett rá a választás, hanem azért, hogy a bocsánatkérésről beszélhessek. Néhány olyan történetet mesélek, amelyek mind, mind szomorúan igazolják, hogy bocsánatot kérni a legnehezebb.
Tőlük ki kér majd bocsánatot?
Budapesten, a legbelvárosban van egy turi. Finom kis boltocska, ami nem is túrkáló, second handnek nevezi magát. Gyakran benézek, mikor fodrászhoz megyek, vagy jövök, inkább jövök, mert az eladók, mindig megdicsérik a hajam és ez komoly önbizalommal tölt el, így aztán most is jöttem, fenékig üríteni a boldogságpoharat. Szép frizura, jó kis cucc, ha szerencsém van egy ezresért akár márkás nadrágot vagy pulóvert is vehetek, pedig erre a boltra nem igazán az olcsóság a jellemző, de annyira kicsi vagyok, hogy az én méretem mindig megmarad nekik, amit aztán leértékelnek. 
A boltocskában két nagyon elegáns idősebb hölgy kínálja kedvesen a portékát, akikről legutoljára azt feltételeztem volna, hogy politizálnak, pedig de. Mikor beléptem, halk rádióhangra lettem figyelmes. Fura, eddig sosem fordult elő, hogy a vevőkön kívül bármi másra figyeltek volna, ám most a tenyérnyi rádió fölé hajolva, mintha csak a Szabad Európa adót hallgatnák, minden idegszálukkal a hallottakra koncentráltak. A színházi támogatásokra szánt tao pénzek megvonásáról, no meg a CEU-ról beszélt egy fontos elvtárs, írtam volna harminc évvel ezelőtt, de bármennyire is töröm a fejem, ma sem jut eszembe jobb titulus. 
Ezeknek semmi sem elég, mondtam jó hangosan, hogy észrevegyék, vevő van, de nem is akármilyen. Ellenzéki. Vagy gyorsan kikapcsolják ijedtükben, vagy rám támadnak ellenvéleményükkel. Lesz, ami lesz, én nadrágért jöttem és vállalom ennek következményeit. 
A finom hölgyek, mikor felfogták, hogy jó barát érkezett, a fontos elvtárs hangos szidalmazásába kezdtek: nem szégyenli magát, ez is azt hiszi, hogy mindent beveszünk, rémes, rettenetes, felháborító. És csak mondták, mondták egymást túllicitálva, a kórházakat, az iskolákat, a kivágott fákat, a lenyúlt pénzeket és Tónit a hajléktalant, akinek már enni sem tudnak vinni, mert annyira megijedt, hogy elbújt a világ végére, és hiába segítenének, nem tudják, hol van a világ vége. 
Mit tetszik keresni, kérdezték hirtelen, mert ráébredtek, vevő van, aki biztosan vásárolni szeretne. Egy nadrágot, mondtam szégyenkezve amiatt, hogy mikor a világ ennyire elkeserítő és reménytelen én önös érdekből csak egy nadrágot szeretnék, pedig már nem is, de azt mégsem mondhattam, hogy suttogóra jöttem, mint egy régi kávézóba, amikor még Kádárt szidtuk. 
Rutinos mozdulattal leszedtek a polcokról mindent, amiről úgy gondolták, tetszik majd nekem, ám a panaszáradat nem ért véget. Végre nem csak egymásnak kesereghetnek, végre felbukkant valaki, aki megérti őket, bár úgy tűnt már attól sem félnek, aki nem. Megtudtam, hogy egyikük gyerekének nincs munkája, ezért kényszerül ő még mindig dolgozni, pedig már pihenne. "Olyan mintha listájuk lenne, azért nem talál képzettségének megfelelő munkát az a gyerek." – sóhajtotta szomorúan. Van is – tromfolt rá eladótársa, aki átvette a szót és saját bánatáról kezdett mesélni. "Az enyémek már elmentek. Biztattam őket, menjenek, itt nem terem nekik babér, de otthon folyamatosan sírok. Hiányoznak. Teljesen skizofrén állapot. Édes Istenem, hogy jutottunk ide?" – tette fel magának a költői kérdést, amire őszintén szólva mindhárman tudtuk a választ. 
Ott álltam egy halom nadrág között és csak az járt a fejemben, szétroncsolt életükért tőlük ki kér majd bocsánatot. 
Nadrágot persze nem vettem, de jólesett Budapesten, a legbelvárosban, egy turiban, ami egyébként second hand, sorstársakra találni.

https://www.youtube.com/watch…

( A 2018.10.31-i adás ismétlése )

2019-02-06 17 óra Kedden este nyolc órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Dona Dona.

"Gyerekkoromban anyám énekelte nekem ezt a dalt minden este." A YouTube-on találtam ezt a néhány szót, mikor Joan Baez világhírű dalát hallgattam, és megint az jutott eszembe, mennyi mindenről mesél egy dal. 
Mesél a kisgyerekről, akinek Anyja énekel esténként, hogy ne szorongjon. A katonáról, akinek a csodálatos világról dalolnak nagyhírű énekesek, hogy túléljék a túlélhetetlent. A szabadságukért küzdőkről, akiknek a dal erőt ad a küzdelemhez. 
Az a történet, amiről kedden mesélek, a félelemről szól, bár mégis inkább arról hogyan enyhít a dal a kétségbeesésen.

( A 2017.05.09-i adás ismétlése )

2019-01-30 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben.

Egyetlen dal. Michel Legrand dala a Cherbourgi esernyőkből. I Will Wait for You. Je t'attendrai. Várok rád.
Az én életemben a szerelemnek mindig ősz illata volt. Valahogy mindig ősszel talált rám a mindent elsöprő, szívszorító érzés: Jézusom, már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem, hogy a Bizottság együttes 1980-ban megjelent, zseniális nótáját idézzem.
Ha nem fájt, ha nem fakadtam sírva egy lehulló levél láttán, ha nem a saját könnyeimet véltem esőnek az ablaküvegen, azonnal tudtam, ez nem is érdekes, ez tévedés, el innen, megvárni a következő őszt, a lombhullást, a szitáló esőt, talán majd akkor. Jó sok ilyen évszakot éltem meg. 
Az első, talán a legkínzóbb, Debrecenben kapott el. Már jóval a Bizottság alter dala előtt megismertem az izzadó tenyér valóságát, de még annyira sem tudtam zenélni, mint ők, így aztán sosem énekeltem el senkinek, milyen borzasztó kiszolgáltatottság a szerelem. 
Na szóval, mikor 19 évesen megérkeztem Debrecenbe, főiskolásnak, kiszálltam a vonatból, elindultam a pályaudvarról, hogy megkezdjem új életem, a szemem láttára megkéseltek egy fiút. Mindenki sikítozott, üvöltött, folyt a vér, én csak álltam bénultan és tudtam, Debrecen nem az én városom, de ki kell bírnom, nem futamodhatok meg. Ettől a pillanattól kezdve, erős akarattal, összeszorított fogakkal lettem debreceni diák egészen addig, míg egy fiú, egy egyetemista hozzám sétált, megfogta a kezem és már vitt is, hogy megmentsen a rettegéstől. Szeptember volt. 
Mellette megnyugodtam, megerősödtem, végre magabiztosan néztem a világra, sőt, majdnem debreceni lettem, de ez neki már nem kellett. Az a védtelen kis csaj, aki mellett büszke macsó lehetett, az kellett. Egy bánatos délután, miközben sétáltunk a debreceni nagyerdőben, elköszönt tőlem. Úgy rendesen, ahogy csak a fiúk tudnak. Ott is hagyott rögtön.
Mint egy ócska, giccses filmben, szomorúan, ahogy csak lányok tudnak, elindultam haza. Mégis inkább az első moziba mentem, hogy a sötét vetítőteremben, csak az emberek körvonalait lássam és úgy legyek egyedül, hogy közben nem.
Nem tudtam mi van műsoron, nem is nagyon érdekelt. A saját bánatommal küzdöttem, ám mikor felhangzott a dal, amiről szerdán mesélek, rámtört a visszafojthatatlan zokogás és mind a mai napig, ha meghallom, mélyen elkeserít az akkori veszteség érzése.

https://www.youtube.com/watch?v=Rq0yhizu0y8

( A 2018.09.12-i adás ismétlése )

2019-01-23 17 óra Ismétlés, ismétlés, ismétlés a Rádió Bézsben szerdán délután 5 órától.
Egyetlen dal. Manu Chao: Clandestino.
Ha egyáltalán nem figyelünk a szövegére, vagy nem értjük, bátran hihetjük, egy lendületes, jó kis nóta a marihuánáról, amire önfeledten ugrálhatunk. Pedig jaj, de nem.
Clandestino, énekli Manu Chao és mi boldogan üvöltjük vele, „marihuána illegal”, mintha meg sem hallanánk, hogy itten kérem másról van szó.
Éppen 20 éves ez a dal és sokan a mai napig sem akarják felfogni, hogy ez a fejkendős világsztár a menekültekért, a bevándorlókért, a hazátlanokért énekel. Nézz körül. – mondta Manu egy interjúban - Az utcán lévő embereknek legalább 30 százaléka clandestino.
Clandestino. A szó spanyol, jelentése: törvényen kívüli.

https://www.youtube.com/watch…

( A 2018.05.30-i adás ismétlése )
 

2019-01-16 17 óra Előbb-utóbb megírom a betegségem történetét, ami nem ijesztő, csak időigényes. Akkor majd értitek, hogy szerdán délután öt órától miért ismétlek még mindig egy régi mesét a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Jeanne Moreau dala. Le Tourbillon de la vie. Az élet forgataga.

A róla szóló mesét nem egyedül, hanem mondhatnám európai összefogással írtam. Egy Írországban élő hallgató ajánlotta, és nem egyszerűen csak felhívta a figyelmem, hanem fantasztikus munkát is végzett. Összegyűjtött közel félszáz feldolgozást és egy sor olyan információt, esszét, kritikát, visszaemlékezést küldött, amelyek mind-mind Jeanne Moreau-ról, illetve a Jules és Jim című Truffaut filmről íródtak, hiszen ez a sanzon ebben a filmben szólalt meg.
Egy ilyen ajánlatot nem lehet nem elfogadni. Sőt. Boldogságot szerzett vele. Ám evvel még nem ért véget a közreműködők sora. Budapest és Eger is beszállt. A keddi adásban elhangzó két dal francia szövegét barátaim, egy egri tanárnő és egy budapesti kommunikációs szakember fordította le kérésemre, bár a gyönyörű fordítások nem kerülnek adásba időhiány miatt, mégis köszönöm! A Londonban élő barátnőm egyszerűen csak végighallgatta, hogy mit is gondolok a dalról, a filmről, a barátságról, a szerelemről, az életről és az élet végéről. Nélkülük szegényebb lenne ez a mese.
Jeanne Moreau 89 éves korában, július 31-én, jól itt hagyott engem és mindenkit, akik szerették. Siratjuk, fájdalommal teli a szívünk, de az emberek, néhány nagyon ritka kivételtől eltekintve, 89 éves koruk körül általában meghalnak. De nem Jeanne Moreau, Ő nem halt meg. Hát persze hogy nem. Róla szól az a kifejező magyar szó: halhatatlan.
A dal, amit mellékelek, Jeanne Moreau egy másik sanzonja. Adieu Ma Vie. Isten veled életem, én tovább állok. Isten veled életem, annak minden gondja, én most örökre kiszállok.
Jeanne Moreau január 23-án lenne 91 éves.

( A 2017.08.15-i adás ismétlése )

2019-01-09 17 óra Szerdán délután öt órától sajnos még mindig ismétlés a Rádió Bézsben.
Egyetlen dal, Pink 2017 augusztusában megjelent himnusza, a What About Us. Mi lesz velünk?
Mikor ezt a dalt választottam, még nem is sejtettem, hogy egy gyönyörű szombaton több tízezer ember együtt indul sétálni Budapest utcáin, hogy tömeggé formálódva feltegyék a kérdést önmaguknak, mi van velünk, és feltegyék a kérdést a világnak, mi lesz velünk.
Mikor ezt a dalt választottam, még csak az járt a fejemben, miközben az unokámnak meséltem Kipling mesekönyvéből, amit életem első igazi szerelmétől kaptam, szóval az járt a fejemben, hogy mikor lángoló szerelmünk ideje lejárt, megkérdezte, mi lesz velünk. Semmi, feleltem tizennyolc évem minden magabiztosságával. Semmi. Elválunk és kész. De nincs kész. Ma sincs kész. Folyton arra gondolok, miért nem ő, miért más és miért más se. A dal egy másik sora izgat egyre csak: „Mi van az összes széttört boldog véggel? Mi lesz velük?”. Tudom én a választ, de magamnak sem felelek.
Mikor ezt a dalt választottam, még nem gondoltam arra, hogy ebben az adásban nem a szerelemről fogok mesélni, hanem égető kérdésekről, beletörődésről, szolidaritásról, összefogásról, csupa olyan dologról, amiről lehet, hogy nem is egyetlen dalnak kellene szólnia.
Mikor ezt a dalt választottam, még nem tudtam, hogy Pink egy interjúban, mikor megkérdezték tőle, miről szól ez a dal, azt válaszolta: „Az egyik barátnőm számára a szerelemről. Nekem arról, hogy a kormány mennyire cserben hagyott minket. De bármelyikről szólhat. Tényleg ...”

https://www.youtube.com/watch…

( A 2018.04.25-i adás ismétlése )

2019-01-02 17 óra Szerdán délután 5 órától újra ismétlés a Rádió Bézsben 
Egyetlen dal, Carole King és Gerry Goffin dala, a Natural Woman, Aretha Franklin ikonikus előadásában.
„Életre kel az amerikai történelem, amikor Aretha énekel. Senki nem testesíti meg tökéletesebben az afroamerikai spiritualitás, a blues, az R&B és a rock and roll közti kapcsolatot... azt a folyamatot, amely során a sok nehézség és bánat egyfajta szépségbe, életerőbe és reménybe vált át” – mondta Barack Obama akkori amerikai elnök, Aretha Franklin egyik fellépését követően.
„A zene az én dolgom, ez az, ami vagyok. Csupa öröm az egész” – nyilatkozta Aretha 2008-ban.
2015-ben, a Kennedy Centerben hatalmas közönség előtt énekelte az Egy természetes nő című, ikonikus dalát. Az est díszvendége Obama elnök, a first lady és a dal szerzője, Carole King volt.
Aretha mint egy istennő tűnt fel a színpadon. Tüzes vörös rúzs, földig érő nercbunda, rózsaszín-arany brokátruha. A fogadtatása is királynőhöz méltó volt. Zongorához ült, beigazította a mikrofont, aztán belecsapott az akkordokba. Egy nagyzenekar kísérte, négy fantasztikus vokalista segítette a tökéletes előadást. Aretha olyan hatalmas erővel énekelt, amely négy évtizeddel ezelőtti önmagát is zavarba hozná.73 éves volt.
Carol King az előadás alatt, mintha extázisba került volna, Obama könnycseppeket törölt le az arcáról és amikor Aretha felállt a zongoraszékről és teátrálisan földre vetette hatalmas szőrmebundáját, óriási ováció tört ki a közönségből. Tökéletes pillanat volt.
Amikor Aretha Franklin meghalt, a Natural Woman videoklipjét osztották meg a világon a legtöbben. A 2015-ös koncertfelvételt. A rajongók, a gyászolók úgy érezték, ez az a felvétel, amely a leginkább emlékezteti őket a soul királynőjének hihetetlen erejére.
Én mégis inkább a Nyomorultak című musical híres dalával búcsúzom Aretha Franklintől.
Álmodtam egy álmot
Volt idő, mikor az emberek kedvesek voltak,
Mikor hangjuk lágy volt,
Szavaik hívogatók.
Volt idő, mikor a szerelem vak volt,
És a világ egyetlen dal volt,
És a dal izgalmas volt.
Volt ilyen idő,
De aztán minden rosszra fordult…

( A 2018.09.19-i adás ismétlése )

2018-12-19 17 óra Szerdán délután 5 órától régi mesét mondok a Rádió Bézsben Egyetlen dalról. Egy évvel ezelőtti adás ismétlése, amit bátran újrajátszhatok, hisz idén sem ússzuk meg a karácsonyt.
Ha valaki hallgatja szerdán ezt az adást - amit nem ajánlok - mindenesetre készítsen maga mellé egy jó nagy halom zsebkendőt.
Az igazság az, hogy sosem tartozott kedvenc ünnepeim közé a karácsony. Gyerekkoromban a Jézuska születését 
megelőző pár napban akkora volt otthon a feszültség, hogy mi gyerekek már avval sem tudtunk foglalkozni, hová rejtették szüleink az ajándékainkat, pedig Anyámnak remek ötletei voltak. Emlékszem, a nappali szobánk közepén volt egy hatalmas étkezőasztal, amit alul keresztpántok rögzítettek. Az asztallap és a fapántok között remekül elfért egy-egy laposabb csomag vagy egy könyv, amit hosszas keresgélés után, a testvéremmel együtt persze, hogy megtaláltunk. Mikor Mami rájött, hogy oda a meglepetés, még próbálkozott eljátszani, hogy Jézusom, ki tehette oda, kié lehet, hogy juttassuk vissza jogos tulajdonosának, de érezte, hogy minden igyekezete teljesen felesleges. Akkor kétségbeesetten odafordult Apámhoz és románul – mert, ha nem akarták, hogy mi értsük, románul beszéltek egymással – annyit mondott: a gyerekek megtalálták. Maradt még pénzünk új ajándékra? Pechjére a testvérem akkor már elég sokat értett románul, csak jól titkolta, így ezt is megértette és amikor kettesben maradtunk, elújságolta, hogy remek döntés volt kutatni, így többet kapunk.
Mai eszemmel, ez nagy gonoszság volt, de az akkori karácsonyainkon az sem segített volna, ha illúziókkal telve várjuk a szentestét.
Azóta persze már tudom, „az illúzió boldogsága mindent megér” és legalább ilyenkor, egy kicsit hinni kell a csodákban.
Az összes barátomnak és minden hallgatónak boldog, békés, gyönyörű ünnepet kívánok!

( A 2017.12.20-i adás ismétlése )

2018-12-12 17 óra Szerdán délután 5 órakor még mindig nem mondok új mesét a Rádió Bézsben.
Nem akartam senkit fárasztani, idegesíteni a magam bajával, ám most már olyan sok az ismétlés és a kérdés, hogy ideje egy kicsit elárulnom saját horrorfilmemről. Szóval beköltözött a testembe egy Alien (idegen) és mindent megpróbál, hogy legyőzzön, de én sokkal erősebb vagyok. Ha harc, legyen harc, ám ebből a viadalból én kerülök ki győztesen. 
Ezért még egy ideig újrajátszás. Szerdán délután Gershwin dala, a Summertime.
Micsoda botorság hószállingózás közben a nyáridőről mesélni. Egyáltalán micsoda elszántság, közlésvágy kell ahhoz, hogy dalokról meséljek. Mondta is egy ismerősöm, hogy veszem magamnak a bátorságot, hisz sem zenetörténész, sem zeneesztéta nem vagyok. Valóban. Ám nem is áll szándékomban, hogy ilyen színekben pompázzak. Ezek az adások mindössze arra vállalkoznak, hogy megosszam a hallgatókkal azokat a gondolatokat, amelyek egy-egy dal hallgatása közben eszembe jutnak. Bevallom, nem egyszerű és egy kicsit elbizonytalanított ez a kritika. Tényleg. Mit is akarok, elég felkészült vagyok, miről szólok, és kinek üzennek a meséim? Most például azért választottam ezt a dalt, mert ebben a borongós időben az a kérdés foglalkoztatott, miért olyan szomorú szinte az összes általam ismert altatódal, mint például ez a Gershwin dal, ami nem is annyira Gershwiné, mint inkább az Ukránoké, de erről majd az adásban.
Szóval ez a mese nem annyira a dalról, mint inkább az emlékeimről, a boldogságról és a szomorúságról szól. Mit tagadjam, ez az adás melankolikus lesz.

https://www.youtube.com/watch?v=bn5TNqjuHiU

( A 2017.12.06-i adás ismétlése )

2018-12-05 17 óra Szerdán délután 5 órától még mindig ismétlés a Rádió Bézsben (www.radiobezs.hu). Egyetlen dal. Paolo Conte: It’s wonderful, Via con me.
„Conte nem tisztán énekel, nem is szépen, de a szövegeit, a dalokat mélyen átéli, nem elő-, hanem átadja. 
Minden nemzetnek van egy ilyen huszadik századi trubadúrja: nekünk Cseh Tamás volt az, Amerikának ott van Tom Waits, az oroszoknak Viszockij.” – írták róla a Magyar Narancsban.
A szerző szavai szerint, néhány dalának nagyobb szerencséje volt a többinél. Ezek közül az egyik biztosan a Via con me. „Nagyon örülök ennek, hiszen ez az egyik kedvencem” – mondta. 
Óriási siker lett. Nem csak a közönség és a kritika rajongott érte, hanem olasz, angol, amerikai, német filmrendezők is használták filmjeikben. 
Pontosan ezzel az albummal, ezzel a dallal, Paolo Conte zenéje valójában először, lebontja az olasz határokat és az egész világon hatalmas sikereket ér el. 
Ez az a dal, amely lehetővé tette az énekes, zeneszerző számára, hogy felszenteljék a zene nagyjai közé. 
Az újságíró Paolo Di Stefano egy régebbi interjújában Conte azt állítja: "Nem érdekelnek az aktuális események. A huszadik század nem az, ami a szemem előtt van, nem az, ami rezonál bennem. Nagyon nehéz század, tele kétségekkel ... nem az enyém. A huszadik század rettenetes. Csak annyit mondok, két világháború. Minden alkalommal, amikor zongorázni megyek úgy érzem, talán jobban lennék a tizenkilencedik században.”
Furcsa és teljesen értelmetlen, de Conte daláról mégis Radnóti Miklós 1931-ben írt verse jutott eszembe.
Szerelmes keseredő
Nézd, fogd nyakon kedvesed kutyáját
és emeld be meleg inged alá
s kiálts a kedvesnek is! kiálts
és szólítsd jó állatok nevén, arcához
arcod lökdösd bocimód és menj
a fenébe véle, hisz szereted.
Mert mit keresel: hegyesfülü majmok
zsákjatömése ez itt most, akik
szelídke üdvöket plántálnak
hazudós szóval s az igaz gyümölcsfát
a naptól is lécekkel elóvják!
Láthatod: gazdagok szusszanó
tálai fölött még mindig pára leng
és tiszta szavaddal, ahogyan itt állsz:
orv vadölők állnak így orozva
erdőknek szélén és fiatal életed
s kedvesedé, szép tilos nyúlként
csöndesen lóg az ujjad hegyén!

https://www.youtube.com/watch…

( A 2018.11.07-i adás ismétlése )

2018-11-28 17 óra Még néhány vizsgálat, még néhány kiló, hogy végre duci legyek, de aztán… Addig ismétlés a Rádió Bézsben. Szerda délután 5 órától is. Egyetlen dal, ami legalább kettő: Tom Waits és Ujj Zsuzsi dala. Yesterday Is Here, Dunántúli sláger.
A szerdai dal valójában egy szuper sikeres magyar sláger, ami nem is egy, hanem legalább kettő és nem is magyar, hanem amerikai.
Hogy teljesen világos legyen, 1993-ban Ujj Zsuzsi és a Csókolom együttes kijött a Dunántúli sláger című dallal, ami nagy siker lett, de nem annyira, mint 2006-ban, amikor Péterfy Bori is előállt ugyanezzel, és Ujj Zsuzsi alter dalából csináltak egy igazi Petőfi Rádiós slágert, ami egycsapásra meghódította a magyar, szerelemre vágyakozók szívét. Ettől kezdve szinte egyetlen perc sem telt el a hazai rádiók, koncertek műsorán a Dunántúli sláger nélkül. Mikor már mindenki esküdni mert volna arra, hogy ez bizony Péterfy Bori fantasztikus nótája, akkor kiderült, hogy még csak nem is Ujj Zsuzsi szerzeménye, hanem Tom Waits egyik legtöbbet játszott dala, amire a Csókolom zenekar lemeze korrektül utalt is: „tomvécces”. No de a rajongókat ez egyáltalán nem érdekelte. Bulikba, koncertekre az Amorf ördögök hívei jártak, füstös klubokba a Csókolomtól borzongók, Tom Waits maradt a YouTube böngészőknek és a lemezhallgatóknak.
A dal eredetéről szóló félreértéseket csak fokozta, hogy 2008-ban, a Magyar Dal Napja alkalmából készült egy egészen új változat, a hazai könnyűzene nagyjainak előadásában, ami valljuk be, nem sikerült a legjobban, mindenesetre azt a képzetet erősítette, hogy itt bizony egy valódi magyar dalról van szó.
Na szóval a Csókolom jelezte, hogy ez egy Tom Waits feldolgozás, az Amorf ördögök közzétette, hogy a Csókolom dalát gondolták újra, a többiek a két magyar előadó közül választottak, Tom Waits eredetije pedig eltűnt itthon a megjelent klipek óriási tengerében.
Ebben a hatalmas zűrzavarban meg sem próbálok rendet tenni, ám bevallom, az én szívem mindenekelőtt Tom Waitsért dobog, bár a magyar változatok közül Ujj Zsuzsi a kedvencem. Ő az egyetlen, akinek szövege teljesen más, új értelmezést adott a slágernek, amitől valóban az övé, ráadásul magyar lett, és akinek előadása éppen olyan életérzést áraszt, mintha én is énekelhetném, mesélhetném, mintha velem történne.
„Remegve várok, egy utcasarkon állok
Hiába keresem, nem látom őt
Őt, csak őt, csak őt keresem én
Mikor jön már végre énfelém?”
Bár szerda délután sok változatot osztok meg a hallgatókkal, ám ez az adás mégiscsak két dalról és két emberről szól. Tom Waits-ről és Ujj Zsuzsannáról (Zsuzsanna Ujj).
Az előzetes zenei illusztrációjában nem ők énekelnek, mert egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy ki legyen, így aztán egy harmadik feldolgozást választottam.

https://www.youtube.com/watch…

( A 2018.06.27-i adás ismétlése )

2018-11-21 17 óra Szerda délután 5 órától a Rádió Bézsben Egyetlen dal. Smile, a Modern idők című filmből.

Hónapokig őrizgettem Chaplin dalát, mert kevésnek éreztem az adásidőt és kevésnek magamat is, hogy a filmművészet zsenijéről meséljek 55 percben. Aztán úgy döntöttem, most kell megtennem. Nekiláttam, hogy kiderüljön, jó döntés volt-e ezt a dalt választani.
Chaplin Modern idők című filmjének záró zenéje, amelyet 1954-ben John Turner és Geoffrey Parsons szöveggel is ellátták és „Smile” vagyis „Mosolyogj” címen az amerikai jazz énekes-zongorista Nat King Cole tette világsikerré.
Charlie Chaplin 1936-ban készítette utolsó némafilmjét a Modern időket, amelyben nem látunk mást, mint elüzletiesedett világot, gazdasági válságot, éhezést, munkanélküliséget, sztrájkokat, forrongást, bűnözést, küzdelmet, kínt és könnyeket.
„Utolsó jelenet: végtelenbe vesző út, a két ember elindul, reménykedő zene, optimizmus. Annyiszor nem sikerült, talán most az egyszer mégis; most már legalább ketten vannak és szeretik egymást. És jobb-e a világ, ott, a hegyeken túl? Megtalálhatja a boldogságot az a mai ember, aki társadalom nélkül próbál élni? Minderre nem ad választ a Chaplin-film - de talán nem is igazságos, ennyit követelni tőle. Szép film, elgondolkoztató, groteszk és hátborzongató - szóval nagyjából olyan, mint az élet.” /Bálint György, Nyugat 1936/

https://www.youtube.com/watch?v=YynxFjMXF1Y

( A 2018.10.17-i adás ismétlése. )

2018-11-14 17 óra Kis hiba keletkezett a gépezetben, ezért szerdán délután öt órától a Rádió Bézsben Egyetlen dalt ismétlek
George Harrison: While My Guitar Gently Weeps.

Pánikra semmi ok, ha kiderül, hogy kór van a láthatáron, legyőzzük azt is. Az ismételt dal pedig szép, hallgassátok örömmel. Azért visszaidézem az eredeti adás előzetesét, ami valahogy most furcsán hangzik, legalábbis nekem, mert hazudnék, ha azt írnám, hogy nem ijedtem meg.
„Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle. A többinek el kéne tűnnie, mert a többi rút.” Tajtékos napok, előszócska Boris Vian regényéből, ami 1946-ban, velem egy évben született, így persze, hogy nem olvashattam, de 1969-ben, mikor magyarul is megjelent, már faltam a könyveket és talán legtöbbször ezt.
Hogy a csudába jutott eszembe közel 50 év után éppen ez a pár sor? Talán a kertészről, akivel hosszan beszélgettem, miközben ő próbált rendet vágni a teljesen elburjánzott kertünkben. Mikor volt itt utoljára kertész - kérdezte. Soha - válaszoltam határozottan és felidéztem neki a régi erőnket, a régi barátságokat, ami összefűzte a százéves ház lakóit főleg a kertben, ahol nap mint nap ültettünk, gyomláltunk, metszettük az elvadult ágakat, és meséltem, meséltem a huszonöt évesnél nem öregebb kertésznek a kerti asztal mellett kisuttogott pletykákról, a pillanatokról, amiért érdemes, a régi tajtékos napokról.
A lakók egy részének lótuszvirág nőtt a tüdejében, hogy megint Boris Viant idézzem, mi a maradékok öregszünk, fogytán a zabolátlan erő, az új lakókat meg valahogy nem érdekli ez az egész. Szóval kertész kell, mondtam nevetve, hogy örüljön, legalább neki is jut egy kis fizetős munka.
Az ásójára támaszkodva rezzenéstelenül figyelte a mesémet. Magának mi a foglakozása? – kérdezte. Régen szerkesztő - újságíró voltam, ma már semmi. Nyugdíjas vagyok. De biztosan dolgozik, látom. Igen egy rádióban. Online. Miről beszél abban a rádióban? A muzsikáról. Egyetlen dalról. És most már pontosan emlékszem, itt jutott teljesen váratlanul eszembe a Tajtékos napok. Olvasta? – kérdeztem. Nem – felelte. El kell olvasnia, magának nagyon fog tetszeni – biztattam és a hónapok óta céltalanul álldogáló kerti asztal végre feladatot kapott. Mellé ültem, hogy egy cetlire felírjam a szerző nevét, a regény címét. Megköszönte, majd megkérdezte, legközelebb miről beszélek abban az online rádióban. George Harrisonról. Beatles – villant a tekintete - őt ismerem! Gyorsan visszaültem az asztalhoz és papírra vetettem a rádió címét is: www.radiobezs.hu.

Ugye, ugye? „Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle.” A szerelmet már lekéstem, de a muzsika itt van nekem. 
Szerdán délután George Harrisont ismétlek.

https://www.youtube.com/watch…

( A 2018.10.03-i adás ismétlése )

2018-11-07 17 óra Mikor az ember elér egy bizonyos életkort, hülyeség, de ha kicsit több vörösbor fogy a kelleténél, üldögél a barátaival és a mindenféle betegségről beszélget rögtön azután, hogy kitárgyalták a legutóbbi színház-, mozi-, kiállításélményeiket, kivéve engem, mert rólam pontosan tudják, szinte sosem járok ilyen helyekre. Annyi vacakot láttam hosszú életem során, hogy elegem lett. Bár ma is érnek meglepetések, igaz, nagyon ritkán, de néha mégiscsak rászánom magam egy-egy friss katarzis beszerzésére, szoktam mentegetőzni barátaim előtt. Racsika bunkó, mondják ilyenkor, és már régóta meg sem próbálnak rávenni a közös élményekre. 
Csakhogy én a betegségekről sem tudok velük beszélgetni, mert orvoshoz sem járok. Oka van ennek is, akárcsak a műélvezet kerülésének. A végén még kiderítik, hogy beteg vagyok, pedig az velem nem fordulhat elő, mert valószínű, sosem leszek beteg.
Ám a borocska megtette hatását és mikor már a temetéseknél jártunk, végre én is megszólalhattam. Engem több helyre is temethetnek, dicsekedtem, és nagyképűen kezdtem sorolni, temetésem százezer lehetőségét, amelyek között a székelyföldi Sepsiszentgyörgy is szerepelt, hisz ott vár rám a kisöcsém sírhelye, egy gyönyörű tölgyfa alatt. Önmagamat siratva beavattam ősbarátaimat abbéli vágyamba, hogy nekem ott lenne a legjobb. 
Az én barátnőm, aki pontosan hat évvel korábban látta meg a napvilágot mint én, egy pillanatnyi tétovázás után, hisz az ő családja is onnan származik, mégiscsak jó hely az a Sepsiszentgyörgy, na de ezt azért mégse… dühösen rám förmedt: ”Racsika! Ne toljál már ki velem. Én nem megyek olyan messzire a temetésedre!” Annyira ideges lett a gondolattól, miszerint a nála jóval fiatalabb barát temetésére neki sok száz kilométert kell utaznia, hogy az üres poharat emelte a szájához, amin a másik barátnőm azonnal segített és teletöltötte.
Fékezhetetlen röhögés tört ki belőlünk. Macó halhatatlan! - mondtuk szinte egyszerre, és koccintottunk sosem múló fiatalságára, az egészségére!
Én azóta átgondoltam a temetésem, és esküszöm, jóval közelebb lesz. Mégsem fordulhat elő, hogy a legjobb barátnőm jelenléte nélkül temessenek el.
Ez a történet azért jutott eszembe, mert egy hét múlva lesz az én barátnőm születésnapja, no meg azért, mert a szerdai egyetlen dal fantasztikus szerzője, énekese 2019-es koncertturnéját hirdeti, pedig idén már 81 éves.
Úgy tűnik, Paolo Conte, akárcsak az én barátnőm, halhatatlan.
Szerdán délután 5 órától róla mesélek a Rádió Bézsben
Egyetlen dal. Paolo Conte: It’s wonderful, Via con me.

2018-10-31 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben (www.radiobezs.hu). Egyetlen dal. Elton John: Sorry Seems to be the Hardest Word. Úgy tűnik, a bocsánat a legnehezebb szó.

Ebben az adásban sok mindenről beszélek, csak a választott dalról nem, hiszen Elton John közismert szerzeményéről, no meg a szerzőről is mindenki tud mindent, meglepne, ha bármilyen újdonsággal szolgálhatnék és nem is ezért esett rá a választás, hanem azért, hogy a bocsánatkérésről beszélhessek. Néhány olyan történetet mesélek, amelyek mind, mind szomorúan igazolják, hogy bocsánatot kérni a legnehezebb.
Tőlük ki kér majd bocsánatot?
Budapesten, a legbelvárosban van egy turi. Finom kis boltocska, ami nem is túrkáló, second handnek nevezi magát. Gyakran benézek, mikor fodrászhoz megyek, vagy jövök, inkább jövök, mert az eladók, mindig megdicsérik a hajam és ez komoly önbizalommal tölt el, így aztán most is jöttem, fenékig üríteni a boldogságpoharat. Szép frizura, jó kis cucc, ha szerencsém van egy ezresért akár márkás nadrágot vagy pulóvert is vehetek, pedig erre a boltra nem igazán az olcsóság a jellemző, de annyira kicsi vagyok, hogy az én méretem mindig megmarad nekik, amit aztán leértékelnek. 
A boltocskában két nagyon elegáns idősebb hölgy kínálja kedvesen a portékát, akikről legutoljára azt feltételeztem volna, hogy politizálnak, pedig de. Mikor beléptem, halk rádióhangra lettem figyelmes. Fura, eddig sosem fordult elő, hogy a vevőkön kívül bármi másra figyeltek volna, ám most a tenyérnyi rádió fölé hajolva, mintha csak a Szabad Európa adót hallgatnák, minden idegszálukkal a hallottakra koncentráltak. A színházi támogatásokra szánt tao pénzek megvonásáról, no meg a CEU-ról beszélt egy fontos elvtárs, írtam volna harminc évvel ezelőtt, de bármennyire is töröm a fejem, ma sem jut eszembe jobb titulus. 
Ezeknek semmi sem elég, mondtam jó hangosan, hogy észrevegyék, vevő van, de nem is akármilyen. Ellenzéki. Vagy gyorsan kikapcsolják ijedtükben, vagy rám támadnak ellenvéleményükkel. Lesz, ami lesz, én nadrágért jöttem és vállalom ennek következményeit. 
A finom hölgyek, mikor felfogták, hogy jó barát érkezett, a fontos elvtárs hangos szidalmazásába kezdtek: nem szégyenli magát, ez is azt hiszi, hogy mindent beveszünk, rémes, rettenetes, felháborító. És csak mondták, mondták egymást túllicitálva, a kórházakat, az iskolákat, a kivágott fákat, a lenyúlt pénzeket és Tónit a hajléktalant, akinek már enni sem tudnak vinni, mert annyira megijedt, hogy elbújt a világ végére, és hiába segítenének, nem tudják, hol van a világ vége. 
Mit tetszik keresni, kérdezték hirtelen, mert ráébredtek, vevő van, aki biztosan vásárolni szeretne. Egy nadrágot, mondtam szégyenkezve amiatt, hogy mikor a világ ennyire elkeserítő és reménytelen én önös érdekből csak egy nadrágot szeretnék, pedig már nem is, de azt mégsem mondhattam, hogy suttogóra jöttem, mint egy régi kávézóba, amikor még Kádárt szidtuk. 
Rutinos mozdulattal leszedtek a polcokról mindent, amiről úgy gondolták, tetszik majd nekem, ám a panaszáradat nem ért véget. Végre nem csak egymásnak kesereghetnek, végre felbukkant valaki, aki megérti őket, bár úgy tűnt már attól sem félnek, aki nem. Megtudtam, hogy egyikük gyerekének nincs munkája, ezért kényszerül ő még mindig dolgozni, pedig már pihenne. "Olyan mintha listájuk lenne, azért nem talál képzettségének megfelelő munkát az a gyerek." – sóhajtotta szomorúan. Van is – tromfolt rá eladótársa, aki átvette a szót és saját bánatáról kezdett mesélni. "Az enyémek már elmentek. Biztattam őket, menjenek, itt nem terem nekik babér, de otthon folyamatosan sírok. Hiányoznak. Teljesen skizofrén állapot. Édes Istenem, hogy jutottunk ide?" – tette fel magának a költői kérdést, amire őszintén szólva mindhárman tudtuk a választ. 
Ott álltam egy halom nadrág között és csak az járt a fejemben, szétroncsolt életükért tőlük ki kér majd bocsánatot. 
Nadrágot persze nem vettem, de jólesett Budapesten, a legbelvárosban, egy turiban, ami egyébként second hand, sorstársakra találni.

https://www.youtube.com/watch…

2018-10-24 17 óra A csiga-giga tüntetések véget értek, a nagy beszédek elhangzottak, Magyarország csendes, újra csendes, talán már senkit nem bánt, ha egy rádióműsort ajánlok.
Szerdán délután 5 órától új mesét mondanék a Rádió Bézsben, ha nem kínozna a torokgyulladás. Így aztán ismétlés lesz. Egyetlen dal. Lee Hazlewood és Nancy Sinatra nótája l966-ból, amit akkoriban jó sokan ordítottunk énektudás nélkül. These Boots Are Made for Walking. Sétára termett csizmák.
Ez a mese módot ad nekem arra, hogy végre elmondjam, az éneklés boldogságához nincs szükség az éneklés tudására.
Mikor a kisfiam már énekelt, de olvasni még nem tudott, a szőnyegen fekve rakosgatta a legóit és közben danolászott. Szomorúan meg kellett állapítanom, hogy szemernyi hallása sincs, iszonyú hamisan szól a hangja, de szeret.
A legnagyobb kedvence a Himnusz volt. Sorra épültek a hajók, a robotok, főleg repülők, és teremtés közben hol ordította, hol suttogta a dalt, attól függően, hogy alapot épített, amit el lehetett nagyolni, vagy precíziós munkát végzett, például a hajtóművet szerelte. „Isten áldd meg a magyart” biztatta magát szinte mindig csak ezzel az egy sorral, mintha biztosan tudta volna, hogy nem a tiszta hang a lényeges, hanem az ima. Akkor sikerülni fog. Sikerülnie kell!
A család többi tagja - nővére, nagymamája és én – döbbenten hallgattuk. Néha próbálkoztunk, hogy halkabban, vagy ha lehet némán alkosson, meg is ígérte, ám mikor a legók közelébe került, akaratlanul is énekelni kezdett.
Én folyamatosan rettegtem, mert a szomszédunkban egy rendkívül intelligens, ámde morfinista doktor lakott, akinek egyszer elege lesz a kántálásból, rohamot kap, átjön és elhallgattatja az egész pereputtyot. Ráadásul a lányom akkoriban fuvolázni tanult, no hát az sem volt sokkal élvezetesebb.
Mami és én minden alkalommal, mikor ki kellett lépnünk a lakásból, futva jöttünk, vagy távoztunk a gangon, nehogy találkozzunk szegény beteg emberrel, bár már azt sem tudtuk eldönteni ki a szegényebb.
Egyszer aztán csöngettek. Az ajtóban a doktor úr felesége állt. Mami már legszeretetreméltóbb hangjával nekikezdett, hogy éppen most állítottuk le örökre a gyerekeket zenei pályafutásuk folytatásáról, mire a szomszédasszony csak annyit mondott: a férje kéri, gyakrabban fuvolázzanak, énekeljenek, mert szereti hallgatni, még a fájdalmai is enyhülnek.
Aztán véget ért ez is. A lányom befejezte a fuvolázást, a fiam kedvence a Queen lett, amit már nem énekelt, és miután az idétlen iskolai ünnepségeken a mellette álló tanár nála is hamisabban énekelte a Himnuszt, arról is leszokott.
Nancy Sinatra sétáló csizmák című dalának ehhez a régi történethez ugyan semmi köze, de az egyik előadójának igen. Mrs. Miller körülbelül úgy tudott énekelni, mint az én kisfiam. Sehogy. Mégis, az énektudás nélküli éneklés gyönyörűsége hatalmas sikert hozott számára. Szívem szerint ma csak róla mesélnék, ha nem kínálna fel ez a látszólag bugyuta dalocska más gondolatokat is. Hogy például a nők úgy gyalogoljanak át a férfiakon, ahogy azt Nancy Sinatra megénekelte. Ez a dal nem siránkozás az elvesztett férfi után, hanem egy cinikus, dühös válás története. Rúgjuk őket jól fenékbe, ha szenvedést okoznak, de ezt már én teszem hozzá. Mint az egyik feldolgozás utolsó, durva sora is mondja: Gyerünk bakancs! Induljunk!
Izgalmassá tette a munkát az is, hogy talán még soha nem sikerült egyetlen dal feldolgozásai között ennyire különbözőeket találni. Hogy ennyi híres és kevésbé híres előadó sokszor zseniálisan formálja át a dalt saját világának megfelelően.

https://www.youtube.com/watch…

( A 2018.09.26-i adás ismétlése )


2018-10-17 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben (www.radiobezs.hu) Egyetlen dal. Smile, a Modern idők című filmből.

Hónapok óta őrizgetem Chaplin dalát. Kevés az adásidő és kevés vagyok én is, hogy a filmművészet zsenijéről meséljek 55 percben, de úgy érzem, most kell megtennem. Lássunk neki, aztán majd kiderül, jó döntés volt-e ezt a dalt választani.
De előtte még egy történet a kétségbeesésről, a reményről. „Mosolyogj, mit ér a bánkódásod? / Rájössz majd, hogy az élet még így is megér minden fáradtságot.”
Az öregember, aki még nem is volt annyira öreg, a városka szélén lakott, egyedül. De annyira egyedül, hogy a közelében lakók is mind, mind elköltöztek idegen országokba, a jobb élet reményében.
Az öregember, aki még nem is volt annyira öreg, már régen nem tudott bemászni a fürdőkádba. Meghízott. Szétfolyó pocakja nem engedte, hogy olyan magasra emelje a lábát, mint a kád pereme. Sokat próbálkozott. Pipiskedett, széket tolt oda, két kezével próbálta volna a térdénél fogva felhúzni magát, de a keze nem ért a térdéig sem. Egyszer azért sikerült. Nagyon büszke volt.
Boldogan lubickolt a kádnyi vízben, illetve lubickolt volna, ám rettenetesen elhízott teste kiszorította a vizet, ami további drámai küzdelmet eredményezett. A kifolyt fürdővíz feltörlése meglehetősen reménytelennek tűnt, úgyhogy hagyta az egészet. Előbb utóbb felszárad, gondolta, bár ez még csak egy lesújtó feltételezés. Egyelőre az üres kádból szemlélte a világot, ami elkeserítő volt.
Szóval ahogy ott üldögélt, folyamatosan csak az zakatolt a fejében, ennek így semmi értelme. Teljesen fölösleges küzdelem volt bemászni, ráadásul előbb utóbb ki kell kászálódni és kétségbeesetten konstatálta, az még annyira sem megy majd, mint be. Megkonzultálta önmagával, marad, hogy erőt gyűjtsön a nagy mutatványhoz. No de ha már bent van, legalább lemossa testéről a felgyűlt mocskot a maradék félstampedli vízzel.
Hurkásra hízott ujjaival masszírozgatta a karját, fel egészen a hónaljáig. Finom volt. Következett a kitelt mellkas, majd a szép kerek pocak, legalábbis neki nagyon tetszett, aztán a lábak. A francba! Rövid a karja. Kicsit féloldalra fordult, hátha úgy eléri. Először balra, aztán jobbra, de hiába. Sose gondolta, hogy ennyire hosszú lábai vannak, ráadásul senki nem figyelmeztette.
Kétségbeesetten mocorgott a kádban, de bárhogy is próbálkozott, nem ment. Végső elkeseredésében ordítani kezdett. Valaki, valaki! Ám senki. Csak a csend felelt. Istenhez fordult könyörületért. Imádkozni kezdett, hogy újult erővel bömbölhesse: valaki!
Órákig ült a kád rabságában, de hiába. Senki nem sietett a segítségére. Nagy fene bújában sírni kezdett. Istenem! Bárhogy is lesz, meg kell tennem. Minden erejét összeszedte és mivel nem volt más választása, az utolsó magyar kezével megmosta az utolsó magyar lábát.
Győzelmi mámorában Chaplin dalát kezdte üvölteni annyira hamisan, ha egyáltalán létezik még valaki, az biztosan jön és segít, de változatlanul senki. „Ez az az idő / Amikor nem szabad feladnod – bőgte bele a csöndbe – Mosolyogj, mit ér a bánkódásod? / Rájössz majd, hogy az élet még így is megér minden fáradtságot.” Mire a dal végére ért, erősnek és fiatalnak érezte magát. Ez az! Egy lendülettel kipattant a kádból és elindult egy jobb élet felé.

https://www.youtube.com/watch?v=YynxFjMXF1Y

2018-10-10 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Domenico Modugno: Nel blu, dipinto di blu, vagy ahogy mi ismerjük, Volare.
1950-es évekre a swing korszak véget ért, egy lázadó új hangzás jelentkezett az amerikai pop-életben, és hátra sorolt mindent, ami a közönség szerint avítt. 1954-ben a rock and roll viharos sebességgel hódította meg egész Amerikát, majd ugyanolyan gyorsan átterjedt Európára, és feje tetejére állította az ötvenes évek zenei világát. A tinédzserek, bár nem csak ők, megőrültek érte. Ebben a lázongó hangulatban, a rock korszak csúcspontján Modugno világsikere példátlan és érthetetlen, legalábbis számomra. Az pedig végképp felfoghatatlan, hogy egy európai énekes, aki ráadásul olaszul énekelt, hogyan hódíthatta meg a rock and rollért rajongó Amerikát.
Olasz szövege ellenére, a Volare nemcsak elhomályosította az év minden más lemezforgalmát, de a legelső nyilvánosan megrendezett Grammy díjátadón, 1959 májusában, megnyerte az év legjobb dala és legjobb felvétele címet is.
Az óriási siker nem csak az amerikaiakat, de még az olaszokat is meglepte. Egészen addig Modugno énekesi kvalitásait nem tartották sokra. Hangját bántón rikoltónak tartották és egyáltalán nem tekintették nagy énekesnek, ám mégis, a kékre festett szárnyalás a végtelen ég, a szabadság és a boldogság felé, elvarázsolta az olaszokat is.
Talán közelebb kerülhetünk a Volare hihetetlen sikeréhez, ha tudjuk, hogy a dal szövegét Marc Chagall, A város felett című festménye ihlette. Talán ezt az ihletettséget, a földi valóságtól távoli lebegés vágyát érezte meg a világ.
Ezt a dalt igazából Katnek küldöm New Yorkba, mert most szüksége van erre a boldogságzenére.

https://www.youtube.com/watch?v=t4IjJav7xbg&t=57s

2018-10-03 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben (www.radiobezs.hu). Egyetlen dal. George Harrison: While My Guitar Gently Weeps.

„Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle. A többinek el kéne tűnnie, mert a többi rút.” Tajtékos napok, előszócska Boris Vian regényéből, ami 1946-ban, velem egy évben született, így persze, hogy nem olvashattam, de 1969-ben, mikor magyarul is megjelent, már faltam a könyveket és talán legtöbbször ezt.
Hogy a csudába jutott eszembe közel 50 év után éppen ez a pár sor? Talán a kertészről, akivel hosszan beszélgettem, miközben ő próbált rendet vágni a teljesen elburjánzott kertünkben. Mikor volt itt utoljára kertész - kérdezte. Soha - válaszoltam határozottan és felidéztem neki a régi erőnket, a régi barátságokat, ami összefűzte a százéves ház lakóit főleg a kertben, ahol nap mint nap ültettünk, gyomláltunk, metszettük az elvadult ágakat, és meséltem, meséltem a huszonöt évesnél nem öregebb kertésznek a kerti asztal mellett kisuttogott pletykákról, a pillanatokról, amiért érdemes, a régi tajtékos napokról.
A lakók egy részének lótuszvirág nőtt a tüdejében, hogy megint Boris Viant idézzem, mi a maradékok öregszünk, fogytán a zabolátlan erő, az új lakókat meg valahogy nem érdekli ez az egész. Szóval kertész kell, mondtam nevetve, hogy örüljön, legalább neki is jut egy kis fizetős munka.
Az ásójára támaszkodva rezzenéstelenül figyelte a mesémet. Magának mi a foglakozása? – kérdezte. Régen szerkesztő - újságíró voltam, ma már semmi. Nyugdíjas vagyok. De biztosan dolgozik, látom. Igen egy rádióban. Online. Miről beszél abban a rádióban? A muzsikáról. Egyetlen dalról. És most már pontosan emlékszem, itt jutott teljesen váratlanul eszembe a Tajtékos napok. Olvasta? – kérdeztem. Nem – felelte. El kell olvasnia, magának nagyon fog tetszeni – biztattam és a hónapok óta céltalanul álldogáló kerti asztal végre feladatot kapott. Mellé ültem, hogy egy cetlire felírjam a szerző nevét, a regény címét. Megköszönte, majd megkérdezte, legközelebb miről beszélek abban az online rádióban. George Harrisonról. Beatles – villant a tekintete - őt ismerem! Gyorsan visszaültem az asztalhoz és papírra vetettem a rádió címét is: www.radiobezs.hu.

Ugye, ugye? „Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle.” A szerelmet már lekéstem, de a muzsika itt van nekem. 
Szerdán délután George Harrison.


2018-09-26 17 óra
 Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben ( www.radiobezs.hu ). Egyetlen dal. Lee Hazlewood és Nancy Sinatra nótája l966-ból, amit akkoriban jó sokan ordítottunk énektudás nélkül. These Boots Are Made for Walking. Sétára termett csizmák.

Ez a mese módot ad nekem arra, hogy végre elmondjam, az éneklés boldogságához nincs szükség az éneklés tudására.
Mikor a kisfiam már énekelt, de olvasni még nem tudott, a szőnyegen fekve rakosgatta a legóit és közben danolászott. Szomorúan meg kellett állapítanom, hogy szemernyi hallása sincs, iszonyú hamisan szól a hangja, de szeret. 
A legnagyobb kedvence a Himnusz volt. Sorra épültek a hajók, a robotok, főleg repülők, és teremtés közben hol ordította, hol suttogta a dalt, attól függően, hogy alapot épített, amit el lehetett nagyolni, vagy precíziós munkát végzett, például a hajtóművet szerelte. „Isten áldd meg a magyart” biztatta magát szinte mindig csak ezzel az egy sorral, mintha biztosan tudta volna, hogy nem a tiszta hang a lényeges, hanem az ima. Akkor sikerülni fog. Sikerülnie kell! 
A család többi tagja - nővére, nagymamája és én – döbbenten hallgattuk. Néha próbálkoztunk, hogy halkabban, vagy ha lehet némán alkosson, meg is ígérte, ám mikor a legók közelébe került, akaratlanul is énekelni kezdett. 
Én folyamatosan rettegtem, mert a szomszédunkban egy rendkívül intelligens, ámde morfinista doktor lakott, akinek egyszer elege lesz a kántálásból, rohamot kap, átjön és elhallgattatja az egész pereputtyot. Ráadásul a lányom akkoriban fuvolázni tanult, no hát az sem volt sokkal élvezetesebb. 
Mami és én minden alkalommal, mikor ki kellett lépnünk a lakásból, futva jöttünk, vagy távoztunk a gangon, nehogy találkozzunk szegény beteg emberrel, bár már azt sem tudtuk eldönteni ki a szegényebb.
Egyszer aztán csöngettek. Az ajtóban a doktor úr felesége állt. Mami már legszeretetreméltóbb hangjával nekikezdett, hogy éppen most állítottuk le örökre a gyerekeket zenei pályafutásuk folytatásáról, mire a szomszédasszony csak annyit mondott: a férje kéri, gyakrabban fuvolázzanak, énekeljenek, mert szereti hallgatni, még a fájdalmai is enyhülnek.
Aztán véget ért ez is. A lányom befejezte a fuvolázást, a fiam kedvence a Queen lett, amit már nem énekelt, és miután az idétlen iskolai ünnepségeken a mellette álló tanár nála is hamisabban énekelte a Himnuszt, arról is leszokott.
Nancy Sinatra sétáló csizmák című dalának ehhez a régi történethez ugyan semmi köze, de az egyik előadójának igen. Mrs. Miller körülbelül úgy tudott énekelni, mint az én kisfiam. Sehogy. Mégis, az énektudás nélküli éneklés gyönyörűsége hatalmas sikert hozott számára. Szívem szerint ma csak róla mesélnék, ha nem kínálna fel ez a látszólag bugyuta dalocska más gondolatokat is. Hogy például a nők úgy gyalogoljanak át a férfiakon, ahogy azt Nancy Sinatra megénekelte. Ez a dal nem siránkozás az elvesztett férfi után, hanem egy cinikus, dühös válás története. Rúgjuk őket jól fenékbe, ha szenvedést okoznak, de ezt már én teszem hozzá. Mint az egyik feldolgozás utolsó, durva sora is mondja: Gyerünk bakancs! Induljunk!
Izgalmassá tette a munkát az is, hogy talán még soha nem sikerült egyetlen dal feldolgozásai között ennyire különbözőeket találni. Hogy ennyi híres és kevésbé híres előadó sokszor zseniálisan formálja át a dalt saját világának megfelelően.

https://www.youtube.com/watch?v=SbyAZQ45uww

2018-09-19 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben.

Egyetlen dal, Carole King és Gerry Goffin dala, a Natural Woman.

Szinte most kezdtem el ezt a mesesorozatot és már az ötvenedik dalnál tartok. Nem az ötvenedik adásnál, hisz az ismétlésekkel együtt az jóval több, csakhogy 50 dal sem kevés. Sőt.
Mivel is ünnepelhetnék méltóbban, mint a lélek királynője, Aretha Franklin egyik leghíresebb és legszebb dalával: Natural Woman
Szerdán nem mesélek magamról, pedig tudnék, és erről rendszeres hallgatóimat egyáltalán nem kell meggyőzni. Szóval önmérsékletet tanúsítok, nehogy úgy járjak, mint Madonna, aki Aretha Franklint búcsúztatva, csak magáról beszélt, amivel komoly botrányt váltott ki az egész világon. 
És ha valaki mégsem találkozott Madonna megemlékezésével, annak muszáj idéznem a recorder.blog.hu írását:
Aretha Louise Franklin megváltoztatta az életemet” – fogott bele a pályakezdéséről szóló, körülményes anekdotába Madonna. „Tizennyolc évesen jöttem el Detroitból, 35 dollárral a zsebemben. Arról álmodoztam, hogy profi táncos leszek. Hosszú évek viszontagságai és nélkülözése után végül elhatároztam, hogy musical meghallgatásokra megyek.” Madonna ezek után részletesen kifejtette, miért küldték el a meghallgatásokról – „nem elég magas, túl kirívó, nincs tizenkét oktávos hangterjedelme, nem elég szép” –, míg el nem érkezett a sorsfordító pillanat, amikor is egy francia diszkósztár háttérvokalistákat és táncosokat keresett. 
Madonna itt kanyarodott vissza Aretha Franklinhez, ugyanis az ő slágere, a A Natural Woman eléneklésével nyűgözte le a francia producereket. 
„A zongoristára néztek, aki megrázta a fejét. Nem kell kotta, közöltem. Fejből tudom a szöveget, a dalt. A cappella fogom elénekelni. Láttam, hogy nem vesznek elég komolyan… miért is tették volna? Majd pont egy nyüzüge fehér csaj fogja teli torokból elénekelni minden idők legjobb soul-énekesnőjének dalát? Ráadásul kíséret nélkül. Mire én: Madonna vagyok, kapd be! Na jó, nem is ezt mondtam, mert akkor még nem voltam Madonna.” 
Végül feltette a költői kérdést a közönségnek, hogy vajon miért is mondta el mindezt, és az utolsó fél percben megköszönte Aretha Franklinnek, hogy annyi embert – köztük őt magát is – inspirálni tudott.
A helyzet az, hogy Aretha Franklin valóban nagyon fontos volt Madonna számára és a gesztus akár szép is lehetett volna, csak a hangsúly, a hangsúly tolódott el kínosan. 
„A zene az én dolgom, ez az, ami vagyok. Csupa öröm az egész!” – mondta Aretha 2008-ban.
76 éves korában, 2018 augusztus 16-án, csütörtökön, délelőtt 9.50-kor halt meg detroiti otthonában.
Amikor Aretha Franklin meghalt, a Natural Woman videoklipjét osztották meg a világon a legtöbben. 
Szerdán délután 5 órától én is evvel a dallal emlékezem a soul királynőjének hihetetlen erejére. 
https://www.youtube.com/watch?v=efIAM5dzuDs

2018-09-12 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben.

Egyetlen dal. Michel Legrand dala a Cherbourgi esernyőkből. I Will Wait for You. Je t'attendrai. Várok rád.
Az én életemben a szerelemnek mindig ősz illata volt. Valahogy mindig ősszel talált rám a mindent elsöprő, szívszorító érzés: Jézusom, már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem, hogy a Bizottság együttes 1980-ban megjelent, zseniális nótáját idézzem.
Ha nem fájt, ha nem fakadtam sírva egy lehulló levél láttán, ha nem a saját könnyeimet véltem esőnek az ablaküvegen, azonnal tudtam, ez nem is érdekes, ez tévedés, el innen, megvárni a következő őszt, a lombhullást, a szitáló esőt, talán majd akkor. Jó sok ilyen évszakot éltem meg. 
Az első, talán a legkínzóbb, Debrecenben kapott el. Már jóval a Bizottság alter dala előtt megismertem az izzadó tenyér valóságát, de még annyira sem tudtam zenélni, mint ők, így aztán sosem énekeltem el senkinek, milyen borzasztó kiszolgáltatottság a szerelem. 
Na szóval, mikor 19 évesen megérkeztem Debrecenbe, főiskolásnak, kiszálltam a vonatból, elindultam a pályaudvarról, hogy megkezdjem új életem, a szemem láttára megkéseltek egy fiút. Mindenki sikítozott, üvöltött, folyt a vér, én csak álltam bénultan és tudtam, Debrecen nem az én városom, de ki kell bírnom, nem futamodhatok meg. Ettől a pillanattól kezdve, erős akarattal, összeszorított fogakkal lettem debreceni diák egészen addig, míg egy fiú, egy egyetemista hozzám sétált, megfogta a kezem és már vitt is, hogy megmentsen a rettegéstől. Szeptember volt. 
Mellette megnyugodtam, megerősödtem, végre magabiztosan néztem a világra, sőt, majdnem debreceni lettem, de ez neki már nem kellett. Az a védtelen kis csaj, aki mellett büszke macsó lehetett, az kellett. Egy bánatos délután, miközben sétáltunk a debreceni nagyerdőben, elköszönt tőlem. Úgy rendesen, ahogy csak a fiúk tudnak. Ott is hagyott rögtön.
Mint egy ócska, giccses filmben, szomorúan, ahogy csak lányok tudnak, elindultam haza. Mégis inkább az első moziba mentem, hogy a sötét vetítőteremben, csak az emberek körvonalait lássam és úgy legyek egyedül, hogy közben nem.
Nem tudtam mi van műsoron, nem is nagyon érdekelt. A saját bánatommal küzdöttem, ám mikor felhangzott a dal, amiről szerdán mesélek, rámtört a visszafojthatatlan zokogás és mind a mai napig, ha meghallom, mélyen elkeserít az akkori veszteség érzése.

https://www.youtube.com/watch?v=Rq0yhizu0y8

2018-09-05 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Billy Foster és Ellington Jordan szerzeményét. I'd rather go blind, Inkább megvakulnék.
Csak ülök és hallgatom. Képtelen vagyok abbahagyni, képtelen vagyok dönteni. Újra és újra. Hol az egyik, hol a másik. Melyik jobb? Etta James, vagy Beth Hart? Egyáltalán lehetséges a döntés? Az egyik ünnep a fülemnek, a másik végig bizsereg a gerincemen. „Ó, bébi, bébi inkább megvakulok …”, meséli szomorú történetét Etta élete utolsó koncertjén, 2009-ben. Már nincs benne harag, csak a vágy, hogy még egyszer utoljára elmondhassa, mennyit szenvedett.
Beth ugyanezt a dalt sikítva beleüvölti a mikrofonba. Benne még él az önvád. Hogyan lehetett egykor olyan ostoba, hogy kimondja: „nem akarok szabad lenni.”
Valójában mindketten arról énekelnek, mennyi szenvedéllyel, micsoda függőségekkel, fájdalmakkal kellett szembenézniük életük során. Kimászni, vagy beleragadni, túlélni, vagy elpusztulni. Márpedig Etta és Beth dalai is tudnak erről mesélni. 
Hallgatom őket és közben egy hazai drámáról olvasok az újságokban. Majka és Curtis drámájáról. Majka áruló, Curtis menthetetlen drogos. Majka drasztikus lépése talán megmentheti Curtist, Curtist megszégyenítése óta egyre magasabbra röpíti a piac. Majka talán tudja, onnan még nagyobbat lehet esni. Curtis, úgy tűnik, nem tudja honnan nincs visszaút. Magasra csapnak az indulatok körülöttük és a bulvárt egyáltalán nem érdekli, emberek karrierjével, életével játszik.
Lehet, eddig csak én nem figyeltem, de úgy érzem, a hazai könnyűzenei életben ez az első, súlyos morális kérdéseket is felvető drogügy. Sír a lelkem, mert mi sem úszhatjuk meg, amit a világsztárok életéből már jól ismerjük. Tudjuk, siratjuk őket, őket, akiknek nem akadt az életében társ, barát, akarat a menekülésre. Fiatalok voltak és belepusztultak.
Csak hallgatom ezt a két fantasztikus énekest, Etta James-t és Beth Hartot. Megjárták mindketten a poklot. Megúszták.
Régóta szerettem volna erről a két fantasztikus művészről mesélni, de ezt a mai mesét valójában Curtis miatt írtam. Talán eljut hozzá és talán megérzi, érdemes küzdeni.

2018-08-29 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Benny Andersson és Björn Ulvaeus dala: Winner-takes-it-all. A győztes mindent visz.

Hát akkor Abba! De melyik? Jó kis nóták, ám nem igazán inspirálnak meseírásra. Csak hallgatom és napsütés lesz akkor is, ha közben zuhog az eső. Táncra mozdul a lábam akkor is, ha piszkosul fáj a derekam. Felhívok mindenkit és szeretetemről biztosítom őket túláradó örömömben, még akkor is, ha tudom, hogy a fenébe, megint magas lesz a telefonszámla. Jó kis nóták ezek, de kicsit olyanok, mint az alkohol. Megszédülsz tőle és rózsaszínűnek látod a világot.
Miről szól a zene? – kérdezte egyszer Szőnyei Tamás a Magyar Narancsban. 
„A zene mindenről szól, mindenről szólhat. Bármiről.
De legelsősorban talán magáról a zenéről. A zenélés öröméről, a teremtés élményéről.
Az élet – a fogantatás pillanatától a szív utolsó dobbanásáig – ritmus.
A zene feldob, lever, megnevettet, megríkat, altat, őrületbe kerget, gyógyít.
Játszva vagy hallgatva, relaxálva vagy táncolva, nincs olyan zene, amelyikben ne tudna elveszni valaki. Akinek füle, szíve, lába van. /…/ Érzelgős? Hát aztán. Nem érdekel.”
Megint sikerült kiválasztanom egy szívbe markoló dalt, amiről annyi minden jut eszembe. A győztes mindent visz.
Legalább tizenöt éve, minden nyáron egy pici horvátországi szigeten, Soltán nyaralunk a barátaimmal. Sokan unalmasnak tartják, pedig igazi paradicsom. A természet szinte érintetlen, nem kell megbolondulni a társasutazóktól, akármerre nézel csoda. Előtted tenger, mögötted dúsan termő fügefák, olajfák, a szerpentinen suhanó autóban halkan szól a zene és úgy érzed, ez az a gondtalanság, amire egész életedben vágytál, de csak erre a két hétre adatik meg.
Ebbe a csodálatos idillbe váratlanul csöppent a Mamma mia, DVD-n. Először nem is sejtettük, mit ajándékoz nekünk az élet, illetve Londonban élő barátnőnk, ám mikor egy délutáni szieszta alatt megnéztük, azonnal tudtuk, ha Solta, akkor Mamma mia, és ez így van 2009 óta minden évben. Alig várjuk azt a délutánt, amikor valamennyien, öten-hatan egy kanapéra kucorodunk, gondosan magunk elé készítünk mindenféle rágcsálni- és kortyolni valót, gép bekapcsol, film elkezdődik és már az első dallamoknál érezzük, az univerzum kárpótol minket minden kínért, amit életünk során elszenvedtünk.
Szinte valamennyien elvált, gyermeküket egyedül nevelő, csajok vagyunk. Amúgy művészfilmekre szocializálódtunk, de ez a film megfogott minket és nem ereszt.
Ennek a mesének minden pillanatát elhisszük, mert bármennyire is limonádénak, szentimentálisnak könyvelik el, ez a film rólunk szól. Mi vagyunk, akik pontosan tudjuk, a győztes mindent visz. 
Évről évre, kuporgunk a kanapén, és dől a könny a szemünkből, Meryl Streep nagy dalánál: „A győztes mindent visz, A vesztesnek bukni kell. Egyszerű és érthető Miért is kéne panaszkodnom?”
Persze, hogy nem panaszkodunk, de mindig eszünkbe jutnak saját válásaink feszültségei, indulatai, magányos fájdalmaink. És még akkor is szipogunk, ha már várjuk a film boldog végét, mert Soltán minden évben elkap az illúzió boldogsága, pedig tudjuk, hogy fölöslegesen, bár még reménykedünk, hogy a mi életünkben is eljöhet a happy end.

https://www.youtube.com/watch?v=iyIOl-s7JTU

( A 2018.06.13-i adás ismétlése )

2018-08-22 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. Egyetlen dal, Sidney Bechet Petite fleur. Kis virág.Utoljára a boltban találkoztunk szomszédasszonybarátommal.Fizetés után valahogy kicipeltük sónehéz szatyrainkat, elvánszorogtunk vele egészen a legközelebbi padig, addig sikerült, na meg a szatyor sem bírta már annyi megbeszélnivalónk volt. Üldögéltünk, cigiztünk és jól kitárgyaltunk mindent és mindenkit. Nehezen álltunk fel, rettegve a ránk váró lépcsőktől, de azt is leküzdöttük. Együtt valahogy mindig könnyebben ment.Mikor egy emeletre költöztem új barátommal, Pankával, ajándékot hozott nekem. Egy cserépben egy pici gránátalmafát. Óvtam, szeretgettem, vigyáztam rá, mint a barátságára, az emlékére.A fácska közben nagyra nőtt, kiültettem a kertbe és két hete, 11 év után először, kivirágzott gyönyörűen. Petite fleur. Kis virág.Azt hiszem, az én szomszédasszonybarátom utálta volna ezt a negédes dalt, de nekem erről bíborvirágról mégis ő jutott eszembe.Panka, Panka! Kinézek az ablakon, látom a tüzes gránátalmavirágot és már biztos, hogy ezt az adást teljesen a te ízlésednek megfelelően próbálom szerkeszteni. Nem tudom, sikerül e, de igyekszem.Figyelj Panka! Most már van időd. Szeresd meg. Nem olyan rossz nóta ez.https://www.youtube.com/watch?v=o10AM5-NpMk

( A 2018.06.06-i adás ismétlése )

2018-08-15 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. 

Egyetlen dal. Manu Chao: Clandestino.
Az utolsó adás végén becsszóra megígértem, nincs szomorkodás, egy cseh énekes-komikus dalával jelentkezem legközelebb, csakhogy úgy jártam, mint az ember, aki tervez, de Isten végez. 
Hogy érthető legyek, muszáj elárulnom egy kis kulisszatitkot. Ezek a mesék 55 percesek, amibe egyetlen dal 9-10 feldolgozására van szükség a történetek közé, hogy elviselhető legyen a sok szöveg, ráadásul izgalmas játék egyetlen dal eltérő előadásmódjait, értelmezéseit hallgatni. Nos, a cseh nótának nincs ennyi. Sajnálom.
Ám búslakodásra semmi ok. A választott zenéről - ha egyáltalán nem figyelünk a szövegére, vagy nem értjük - bátran hihetjük, egy lendületes, jó kis nóta a marihuánáról, amire önfeledten ugrálhatunk. Pedig jaj, de nem.
Clandestino, énekli Manu Chao és mi boldogan üvöltjük vele, „marihuána illegal”, mintha meg sem hallanánk, hogy itten kérem másról van szó. 
Éppen 20 éves ez a dal és sokan a mai napig sem akarják felfogni, hogy ez a fejkendős világsztár a menekültekért, a bevándorlókért, a hazátlanokért énekel. Nézz körül. – mondta Manu egy interjúban - Az utcán lévő embereknek legalább 30 százaléka clandestino.
Clandestino. A szó spanyol, jelentése: törvényen kívüli.
„Napok óta rágódom rajta, hogy mi lehet a világsiker titka Manu Chao Clandestinojának esetében. „Peruano clandestino, Africano clandestino, Marijuana ilegal, Argelino clandestino, Nigeriano clandestino, Boliviano clandestino, marijuana ilegal.” Minden koncertfelvételen egyértelműen látszik, hogy a tömeg a „marijuana ilegal” szakasznál kezd hullámzásba. 
Vajon nem azért lett annyira népszerű ez a sláger, mert a marijuana ilegal kifejezés szélesre tárja azt a kaput, amelyiken átkel majd az összes többi betiltott entitás? Ennek a szövegnek a poétikai leleménye, hogy azonos oldalra helyezi azt, ami tiltott, és azt, ami illegális; amivel nyilvánvalóvá teszi a hatalmi arrogancia őrületét.” /Marsó Paula 2015. szeptember 1./ 

https://www.youtube.com/watch?v=0TamvrMZl4g

A 2018.05.30-i adás ismétlése )

2018-08-08 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. Egyetlen dal. La Sandunga. Egy tradicionális, népszerű mexikói keringő. Egy fenséges dal, amely öröm és bánat együtthangzása.

Sandunga. A szó jelentése bizonytalan, de leginkább tisztelgés, kegyelet, mélyről jövő zene. Tehuantepec nem hivatalos himnusza. A legenda szerint, Maximo Ramon Ortiz 1853-ban írta, akkor mikor egy küldetéséből arra érkezett haza, hogy anyja meghalt. Mikor meglátta, lelke mélyéből szakadt ki a siratóének, magyarázatot követelt Istentől. „Oh Sandunga! Oh Anyám! Oh Istenem!”
Aki gyakran hallgatja a Rádió Bézsben szerdai meséimet egyetlen dalról, azt hiheti, nekem milyen sok barátom van. Jól hiszi. Bár nem annyira sok, inkább nagyon. Mint például az a barátnőm, akinek a mai dalt is köszönhetem. Üzenetben küldte, minden kommentár nélkül, mert tudta, ha meghallom, elkap a régi szenvedély, az élet öröme, ami minket is összehozott közel ötven éve Kazincbarcikán, egy amatőr színjátszó fesztiválon, amikor még mindketten azt hittük, az élet csodálatos és ez örökké így is marad. Majdnem igazunk lett, bár az én barátnőm nyomban kijavítana: „Racsika mi az, hogy majdnem. Az élet csodálatos és kész.”
Sokszor restellem magam, mert képtelen vagyok vidám történeteket mesélni. Még akkor sem megy, ha a dal valójában könnyed és örömteli. Írás közben belemerülök a dalok, az előadók világába és még a legderűsebbről is kiderül, milyen küzdelmek, sokszor tragédiák előznek meg egy-egy sikert. Nem tudom nem elbeszélni ezeket a megejtő történeteket, mert szeretném, ha mindenki érezné, mennyire nehéz belebújni egy dalba és a világról mesélni a közönségnek. 
Az előző adásodnak már a harmadik soránál sírni kezdtem - mondta egy barátom. Pedig ott még nem is szomorú – válaszoltam. De tudom, hogy az lesz. Nem baj, csak sírj – feleltem. Néha jót tesz.
Esküszöm, legközelebb egy cseh énekes-komikus daláról mesélek. Kíváncsi vagyok, az mennyire lesz szívszaggató. Bár hallottam egy lengyel változatot, azon nem volt kedvem röhögni.

https://www.youtube.com/watch?v=jMoufkGH0dk

A 2018.05.16-i adás ismétlése )

 

2018-08-01 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. Egyetlen dal. Cat Stevens, Wild World. Vad világ, amit sokan a tolerancia legszebb himnuszának neveznek, bár mások szerint éppenhogy soviniszta, önző és megalázó. Majd kiderül.

Talán már mondanom sem kell, a meséimet mindig valami személyes érintettség szüli. Így volt ez most is.
Az én barátnőm az elmúlt héten, a szokásos antik bakfis találkozónkon megkérdezte, nem mesélnék e Cat Stevens valamelyik daláról. Meglepett a kívánsága és nem is igazán értettem, miért éppen róla szeretne hallani. Persze, hogy igen – válaszoltam, pedig csak otthon jutott eszembe egy régi, az unokájáról szóló történet - az adásban majd elmesélem – ami segített, hogy kérését azonnal megértsem.
Választhat e az ember identitást, változtathat e vallást trauma nélkül, vagy eleve determinált a sorsunk? Menekülhetünk, vagy míg világ a világ cipeljük saját keresztünket, még akkor is, ha magunknak is csak titokban valljuk be, milyen súlyos ez.
Cat Stevens/Yusuf popsztár élete erről az útkeresésről szól, noha a világ jóformán csak dalaiból ismeri őt és nem is igazán kíváncsi az énekes-dalszerző identitás-zavaraira még akkor sem, ha a rajongók között is sokaknak ismerős és fájó ez az állapot. Színtiszta önvédelem. Amiről nem veszünk tudomást, az nincs. Pedig de

A 2018.05.09-i adás ismétlése )

2018-07-25 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. Egyetlen dal. A szomorú hangzású, ám egyáltalán nem szomorú Nature boy.

Esküszöm, valami vidámat szeretnék írni, no de egyáltalán nincs jókedvem, pedig folyamatosan azt dúdolom magamban:

„Leveles a május, virágos a rét
Majálisba menni, jaj, de csodaszép
Búzavirág koszorú ma senki sem szomorú
Ránk ragyog az ég, ejhaj, a május csodaszép!”
Mi a csudáért siránkozom néha, kérdezem magamtól. Igaz, a lakásom fele meg a teraszom szétverve, rajta halomban áll a sitt, a kiásott gödörben boldogan cincognak az egerek, ám mégiscsak van lakásom, teraszom, süt a nap és ha kissé megviselten is, de nyílnak a virágaim, a kertben futkároznak az unokáim, s nem utolsósorban május van, ránk ragyog az ég. 
Végre mosolyra húzom a szám és a tegnapelőtti napra gondolok, mikor a barátaimmal elindultunk Szlovákiába, elsősorban sört venni, noha nem is szeretem, de ha már Szlovákia, vegyünk. Egyszóval elindultunk és ha már ott voltunk, gondoltuk megnézünk egy-két várat, kastélyt, múzeumot. A kastélyokat nem találtuk, mert jól eldugták őket, nehogy észrevegyük, nem költenek a felújításukra túl sok pénzt, a várak, illetve az az egy, amit megleltünk, szintén siralmas állapotban volt, a múzeumok bezárva, de nem sajnáltuk, mert már a zárt ajtónál kiderült, bent sincs semmi látnivaló. A kisvárosok kihalt utcáin sétálgattunk teljesen lehangoltan. Hát ez nem az a Szlovákia amire vágytunk. Egyetlen igazán szép élmény kivételével, ami a Garamszentbenedeki kora-gótikus apátság volt.
Összességében elegünk lett. Sört venni és iszkolni haza. Így is lett, csakhogy az utunk Zselízen át vezetett. Mondta is az én vár-, kastély-, múzeumrajongó barátom, van itt egy Esterházy kastély, adjunk még egy esélyt magunknak, nézzük meg. Három, teljesen más irányba vezető útjelző tábla után nagy nehezen megtaláltuk. Látszott, hogy már dolgoznak rajta, de még rémes állapotban volt, ezzel szemben a parkja ápolt, lenyűgöző. Sétálgattunk az ősfák között ábrándozva arról, milyen ruhákban barangoltak az Esterházyak, mikor még itt laktak. Hol piknikeztek, hol bújtak meg, ha ne adj isten csókolózni akartak.
Pihenésül leültünk egy padra amikor megjelent a helyi idegenvezető. Na már csak ő hiányzott, gondoltuk fáradtan, de olyan barátságosan, szeretettel invitált minket egy kastélylátogatásra, hogy igazi sértés lett volna, ha nem fogadjuk el.
Először Schubert zongorájának hűlt helyéhez vezetett, mert mint azt tudtuk, a zeneszerző zseni itt tanította zongorázni a gróf úr lányait Máriát és Karolinát, aztán sorról, sorra megmutatta mindennek az üres helyét. Igazi virtuális kaland volt. Semmit nem láttunk, mégis minden a szemünk elé került, annyira felkészülten és lelkesen mesélt ez a férfinak sem utolsó lokálpatrióta ember. Hatalmas élmény volt! Két és fél órát töltöttünk Zselízen az idegenvezető társaságában. Ráadásul arról még nem is szóltam, hogy a kastéllyal szemben Schubertnek is van egy múzeuma, amit bagolyháznak neveznek, valamint a Sacher torta megalkotója is évekig élt itt, és fia, Eduard - aki később megalapította a szintén nagy hírnévnek örvendő, Sacher szállodaláncot - itt látta meg a napvilágot. Ezért van is egy cukrászda a városkában, ahol állítólag ma is a legfinomabb sacher tortát lehet kapni és jóval olcsóbban, mint Bécsben. Megkóstolni már nem tudtuk, mert közben beesteledett, a cukrászda bezárt és sört még mindig nem vettünk, viszont remek kedvünk lett.
Megint rá kellett jönnöm, Ilyen apró csodákra van szükség, hogy a háborgó embernek is örömteli napja legyen.

https://www.youtube.com/watch?v=Py59Q5GQe8g

A 2018.05.02-i adás ismétlése )

2018-07-18 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. 
Egyetlen dal. Bill Withers: Ain’t No Sunshine, A nap se süt.
Szerdára egy egyszerű és őszinte dalt választottam. Jól elhagytál, belehalok, ha nem vagy velem a nap sem süt már, nincs otthonom.
A sírás segít. Vagy nem. Én már csak tudom. Tengernyi könnycseppet hullatam életem során, aztán mindig elfogytak a könnyek, kisütött a nap is, kezdhettem elölről az egészet. Szerelem, válás, könnyek. Így ment ez egészen addig, míg végleg rájöttem, ezt a szerelmesdit kinőtem. Megöregedtem. Most aztán sírhatnék emiatt, de az már sokkal szomorúbb történet. Mindenesetre, ha meghallok egy-egy szerelmes dalt, az a régi fájdalmasan boldog érzés jut eszembe, és sóvárogva gondolok azokra az időkre, amikor még a szívem fájt és nem a derekam.
Szóval egy egyszerű és őszinte dalt választottam. Semmi különös, semmi új, akár ezt a régi mezőségi népdalt is küldhetném:
„nem úgy van most, mint volt régen
nem az a nap süt az égen
nem az a nap nem az a hold
nem az a szeretőm ki volt
aki volt már rég elhagyott
szebbre vágyott de nem kapott”.
Csakhogy nem erről szól a szerdai adás. Hanem inkább az amerikai álomról. Arról a közhelyről miszerint minden ember képes üres zsebbel is milliomossá válni. Bill Withers szerző sikertörténete is lehetne ilyen, de mégsem. Az viszont nagyon izgalmas, hogyan írhatta meg a XX. század egyik ikonikus dalát egy gyári munkás, a wc-ülőkéket gyártó gépsor mellett.

A 2018.01.31-i adás ismétlése )

2018-07-11 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. Egyetlen dal, Sway dancing.

Szerdán táncolok, mert táncolni jó.
Mikor az ember éjt nappallá téve robotol, hogy a családjának mindent előteremtsen, akkor úgy gondolja, nem tarthat örökké, jönnek a békés, sikeresebb évek, a jól megérdemelt pihenés, csakhogy nem adatik meg mindenkinek ez a nyugalom. Sokan vannak, akiknek marad a robot, vagy még az sem. Szívük megtelik aggodalommal, lelkük riadalommal, félelemmel, ami megöl… Na ezért táncolok. A túlélésért. Hisz a tánc csodálatos lehetőséget kínál, hogy mindenről elfeledkezzünk, és boldogan repülhessünk a problémák fölé emelkedve.
Pár nappal ezelőtt, a középső unokámnak euritmia bemutatója volt. Ment a család, persze hogy ment. Útközben kérdeztem a papáját, tudja e mi is az az euritmia, nehogy felkészületlenül üljek be a nézőtérre. Éppen annyira tudta, mint én. Sehogy.
Tudatlanul, unoka-imádással teli izgalommal vártam a nézőtéren, hogy végre táncolni lássam a gyereket. Elkezdődött. Tánc is volt, meg nem is, unalmas volt és közben érdekes, viszont az én kis másodikosom olyan átéléssel megformált mozdulatokkal alakította a királyt, hogy egyszer csak úgy éreztem, irigylem. Nem az euritmiát, amiről azóta megtudtam, hogy a mozgásművészet egy sajátos formája, amelyben minden hangzónak van egy testtel kifejezhető alapmozdulata, hanem a közösséget, amelyben ez az élmény megadatott az én nyolcévesemnek. Én még emlékszem, a tánc régebben hozzátartozott egy-egy közösséghez. Ma nehéz megtalálni ezeket vagy nem is lehet.
Tudod Nagyanyó, ezt az euritmiát csinálni sokkal jobb, mint nézni, mondta bölcsen a bemutató végén. Igen. Én sem azért táncolok, hogy bárki elragadtatva nézze, hanem azért, mert táncolni jó.

A 2017.12.13-i adás ismétlése )

2018-07-04 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. 

Egyetlen dal, Hozier: Take me to church. Vigyél a templomba.
Ez a dal egészen egyszerűen egy hetekkel ezelőtt megjelent hírről jutott eszembe. Gyönyörű történet a szabadságról, a másságról, no meg arról, hogy a populációk tisztaságához ragaszkodó, a sztereotípiák által gúzsba kötött embert mennyire megijeszti ez.
Januárban, a BBC hírportálján jelent meg a hír egy szabadságszerető tehénről. Ezen a télen egy háziasított tehén döbbentette meg a lengyel természettudósokat. A szökevény a híres kelet-lengyelországi védett erdő, Bielowiza területén, a vadbölényekkel együtt kutat táplálék után. A róla készült fotók alapján úgy tűnik, hogy jó kondícióban van, ami Rafal Kowalczyk bölényszakértő szerint arra utal, hogy a tehénkének is jut élelem a nagyobb és erősebb bölények mellett, bár gyakran látják a csorda szélén.
A hír megjelenése óta egy világ drukkol a tehénnek, aki a szabadságot választotta mikor tavaly ősszel elszökött a gazdaságból és a fehérorosz határ közelében húzódó erdőben egy bölénycsordához csatlakozott.
Adam Zbyryt ornitológus pillantotta meg először a tehenet a vadbölénycsordában. A világsajtó kedvenc tehenét novemberben fedezte fel a madarász és tudóstársaival együtt azt feltételezték, hogy a keményebb tél érkeztével hazamegy a jó meleg pajtába, de nem így történt. Február van és még mindig látják csatangolni választott bandájával, ráadásul remek formában van.
Kowalczyk bölényszakértő nem igazán érti, hogy a tehén hogyan integrálódott, mert a bölények rendkívül szervezettek és a szökevény kilóg ebből a csoportból. Szerinte a csorda valószínűleg megmentette őt a farkasoktól, és ezt követően a bölények befogadták a menekülőt, a tehénke pedig hálából beilleszkedett. A szakértő viszont azt is közölte, kockázatokat rejt ez az integráció.
Szerinte a bölények számára jelent veszélyt a szarvasmarha, mivel ez a szokatlan barátság párosodáshoz vezethet, ami szennyezi a bölénypopuláció tisztaságát. Az persze kevésbé izgatja a bölcsek tanácsát, hogy a tehénke egy ilyen párzásba belepusztulhat. Mindenesetre meghozták a döntést: a téli kalandnak véget kell vetni mielőtt a tavasz eljön.
Egyelőre a szökevény áll nyerésre. Még nem sikerült befogni. A tehénke ragaszkodik a szabadsághoz, a bölények pedig védik.
És hogy miről szól nekem ez a dal? Vigyél a templomba, meggyónom minden bűnöm és te élesítheted a kést. Ítélj el, vagy oldozz fel, bárhogy döntesz, én a szabadságot választom.
Nekem erről szól Hozier himnusza.


A 2018.02.14-i adás ismétlése )
 

2018-06-27 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. 

Egyetlen dal, ami legalább kettő: Tom Waits és Ujj Zsuzsi dala. Yesterday Is Here, Dunántúli sláger.
A szerdai dal valójában egy szuper sikeres magyar sláger, ami nem is egy, hanem legalább kettő és nem is magyar, hanem amerikai.
Hogy teljesen világos legyen, 1993-ban Ujj Zsuzsi és a Csókolom együttes kijött a Dunántúli sláger című dallal, ami nagy siker lett, de nem annyira, mint 2006-ban, mikor az Amorf ördögök és Péterfy Bori is előállt ugyanezzel és Ujj Zsuzsi alter dalából csináltak egy igazi Petőfi Rádiós slágert, ami egycsapásra meghódította a magyar, szerelemre vágyakozók szívét. Ettől kezdve szinte egyetlen perc sem telt el a hazai rádiók, koncertek műsorán a Dunántúli sláger nélkül. Mikor már mindenki esküdni mert volna arra, hogy ez bizony Péterfy Bori fantasztikus nótája, akkor kiderült, hogy még csak nem is Ujj Zsuzsi szerzeménye, hanem Tom Waits egyik legtöbbet játszott dala, amire a Csókolom zenekar lemeze korrektül utalt is: „tomvécces”. No de a rajongókat ez egyáltalán nem érdekelte. Bulikba, koncertekre az Amorf ördögök hívei jártak, füstös klubokba a Csókolomtól borzongók, Tom Waits maradt a YouTube böngészőknek és a lemezhallgatóknak. 
A dal eredetéről szóló félreértéseket csak fokozta, hogy 2008-ban, a Magyar Dal Napja alkalmából készült egy egészen új változat, a hazai könnyűzene nagyjainak előadásában, ami valljuk be, nem sikerült a legjobban, mindenesetre azt a képzetet erősítette, hogy itt bizony egy valódi magyar dalról van szó.
Na szóval a Csókolom jelezte, hogy ez egy Tom Waits feldolgozás, az Amorf ördögök közzétette, hogy a Csókolom dalát gondolták újra, a többiek a két magyar előadó közül választottak, Tom Waits eredetije pedig eltűnt itthon a megjelent klipek óriási tengerében.
Ebben a hatalmas zűrzavarban meg sem próbálok rendet tenni, ám bevallom, az én szívem mindenekelőtt Tom Waitsért dobog, bár a magyar változatok közül Ujj Zsuzsi a kedvencem. Ő az egyetlen, akinek szövege teljesen más, új értelmezést adott a slágernek, amitől valóban az övé, ráadásul magyar lett, és akinek előadása éppen olyan életérzést áraszt, mintha én is énekelhetném, mesélhetném, mintha velem történne.
„Remegve várok, egy utcasarkon állok
Hiába keresem, nem látom őt
Őt, csak őt, csak őt keresem én
Mikor jön már végre énfelém?”
Bár szerda délután sok változatot osztok meg a hallgatókkal, ám ez az adás mégiscsak két dalról és két emberről szól. Tom Waitsről és Ujj Zsuzsannáról.
Az előzetes zenei illusztrációjában nem ők énekelnek, mert egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy ki legyen, így aztán egy harmadik feldolgozást választottam.

2018-06-20 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. 

Egyetlen dal. Mihail Matuszovszkij és Solovjov-Sedoj: Подмосковные вечера, Moszkvaparti esték.
Most aztán belecsapok a nosztalgiába. Nemcsak azért, mert egy haverom már régen reklamálja ezt a dalt, hanem azért is, mert mostanában mindenki Moszkvára figyel. Moszkvára, a foci VB-re. Megígérem, én nem. Ezzel most biztosan sok haragost szerzek, de nekem hamarabb jut eszembe Viszockij, a Taganka, az Arbat, a moszkvai hóesés, a metrózás, a pezsgő és a kaviár, no meg a szerelem. 
1973-ban voltam először Moszkvában. Még jócskán szocializmus volt, de azt mondták, addigra emberarcú lett. Simán elhittük, hisz már lehetett venni hűtőt, tévét, sőt még autót is, bár nem könnyen, de mégis. Szovjetunióba pedig nem csupán valamiféle pártdelegáció tagjaként lehetett utazni, hanem utazási irodával. Igaz csoportosan, de már az is valami, gondoltam, mikor egy cimborámmal befizettünk az útra. Sok minden vonzott Moszkvába, ám főleg a szerelem, legalábbis, amit akkor annak hittem. Szóval elindultunk a legvidámabb barakkból a hatalmas Szovjetunió leghatalmasabb városába, Moszkvába.
A Malév első forgalomba állított TU-154-es gépeinek egyike vitt, fillérekért. Este érkeztünk. Busszal száguldottunk a Rosszija szállóba, egyenesen a Vörös tér mellé, a Moszkva folyó partjára. Elájultam.
A szálló az én addigi életem színtereihez képest igazi luxus volt, ráadásul mikor beléptünk, az egész épületben halkan szólt a legnagyobb sláger, a Moszkva-parti esték. Megérkeztem. Elkapott a nagy löttyös orosz érzelem. Mondta is még gimiben a latin tanárom: Duli Duli, maga sosem tanul meg latinul, csak oroszul. Magának túl nagy a lelke. Nem lett igaza. Egyiket sem tanultam meg.
„Nyár volt, alkonyat, lenn a Moszkva-part, / ó, de szép volt, de tündérszép.” – énekelgettem örömömben, 1973-ban, Moszkvában, a Rosszijában. Igaz, nem nyár volt, mint a dalban, hanem dermesztően hideg tél, de többen állítják, Moszkva havazásban mutatja a legszebb arcát. Tanúsíthatom, így igaz, bár nyáron még sosem voltam ott.
Kicsit hosszúra sikeredik ez az előzetes, de meg kell osztanom egy igazán érdekes történetet, a www.urvilag.hu oldalról, ami az adásba sajnos már nem fért el. 1961-ben a TASSZ bejelentette, a Szovjetunió felbocsátotta a világ első embert szállító űrhajóját. A rivális amerikaiak hitték is meg nem is, ezért rádiókövető állomásaikkal pásztázni kezdték az eget. Mígnem befogták a jelet. Egy ember szívverését rögzítették. A rádióban az is hallatszott, hogy az éjszakai félteke sötét semmittevésében Gagarin énekléssel foglalta el magát. A Moszkva-parti estéket énekelte. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy az Egyesült Államok beismerje vereségét.

Manapság mindenki Moszkvára figyel. Moszkvára, a foci VB-re. Moszkvára, ahol Patyomkin herceg szorgos utódai gondosan eltüntettek mindent, ami zavaró lehet. Istenem, csak a foci VB tiszteletére elpusztított kóbor kutyákat tudnám feledni.

https://www.youtube.com/watch?v=8D_UepJMizs

 


2018-06-13 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Benny Andersson és Björn Ulvaeus dala: Winner-takes-it-all. A győztes mindent visz.

Hát akkor Abba! De melyik? Jó kis nóták, ám nem igazán inspirálnak meseírásra. Csak hallgatom és napsütés lesz akkor is, ha közben zuhog az eső. Táncra mozdul a lábam akkor is, ha piszkosul fáj a derekam. Felhívok mindenkit és szeretetemről biztosítom őket túláradó örömömben, még akkor is, ha tudom, hogy a fenébe, megint magas lesz a telefonszámla. Jó kis nóták ezek, de kicsit olyanok, mint az alkohol. Megszédülsz tőle és rózsaszínűnek látod a világot.
Miről szól a zene? – kérdezte egyszer Szőnyei Tamás a Magyar Narancsban. 
„A zene mindenről szól, mindenről szólhat. Bármiről.
De legelsősorban talán magáról a zenéről. A zenélés öröméről, a teremtés élményéről.
Az élet – a fogantatás pillanatától a szív utolsó dobbanásáig – ritmus.
A zene feldob, lever, megnevettet, megríkat, altat, őrületbe kerget, gyógyít.
Játszva vagy hallgatva, relaxálva vagy táncolva, nincs olyan zene, amelyikben ne tudna elveszni valaki. Akinek füle, szíve, lába van. /…/ Érzelgős? Hát aztán. Nem érdekel.”
Megint sikerült kiválasztanom egy szívbe markoló dalt, amiről annyi minden jut eszembe. A győztes mindent visz.
Legalább tizenöt éve, minden nyáron egy pici horvátországi szigeten, Soltán nyaralunk a barátaimmal. Sokan unalmasnak tartják, pedig igazi paradicsom. A természet szinte érintetlen, nem kell megbolondulni a társasutazóktól, akármerre nézel csoda. Előtted tenger, mögötted dúsan termő fügefák, olajfák, a szerpentinen suhanó autóban halkan szól a zene és úgy érzed, ez az a gondtalanság, amire egész életedben vágytál, de csak erre a két hétre adatik meg.
Ebbe a csodálatos idillbe váratlanul csöppent a Mamma mia, DVD-n. Először nem is sejtettük, mit ajándékoz nekünk az élet, illetve Londonban élő barátnőnk, ám mikor egy délutáni szieszta alatt megnéztük, azonnal tudtuk, ha Solta, akkor Mamma mia, és ez így van 2009 óta minden évben. Alig várjuk azt a délutánt, amikor valamennyien, öten-hatan egy kanapéra kucorodunk, gondosan magunk elé készítünk mindenféle rágcsálni- és kortyolni valót, gép bekapcsol, film elkezdődik és már az első dallamoknál érezzük, az univerzum kárpótol minket minden kínért, amit életünk során elszenvedtünk.
Szinte valamennyien elvált, gyermeküket egyedül nevelő, csajok vagyunk. Amúgy művészfilmekre szocializálódtunk, de ez a film megfogott minket és nem ereszt.
Ennek a mesének minden pillanatát elhisszük, mert bármennyire is limonádénak, szentimentálisnak könyvelik el, ez a film rólunk szól. Mi vagyunk, akik pontosan tudjuk, a győztes mindent visz. 
Évről évre, kuporgunk a kanapén, és dől a könny a szemünkből, Meryl Streep nagy dalánál: „A győztes mindent visz, A vesztesnek bukni kell. Egyszerű és érthető Miért is kéne panaszkodnom?”
Persze, hogy nem panaszkodunk, de mindig eszünkbe jutnak saját válásaink feszültségei, indulatai, magányos fájdalmaink. És még akkor is szipogunk, ha már várjuk a film boldog végét, mert Soltán minden évben elkap az illúzió boldogsága, pedig tudjuk, hogy fölöslegesen, bár még reménykedünk, hogy a mi életünkben is eljöhet a happy end.

https://www.youtube.com/watch?v=iyIOl-s7JTU

2018-06-06 17 óra Szerdán délután öt órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal, Sidney Bechet Petite fleur. Kis virág.Utoljára a boltban találkoztunk szomszédasszonybarátommal.Fizetés után valahogy kicipeltük sónehéz szatyrainkat, elvánszorogtunk vele egészen a legközelebbi padig, addig sikerült, na meg a szatyor sem bírta már annyi megbeszélnivalónk volt. Üldögéltünk, cigiztünk és jól kitárgyaltunk mindent és mindenkit. Nehezen álltunk fel, rettegve a ránk váró lépcsőktől, de azt is leküzdöttük. Együtt valahogy mindig könnyebben ment.Mikor egy emeletre költöztem új barátommal, Pankával, ajándékot hozott nekem. Egy cserépben egy pici gránátalmafát. Óvtam, szeretgettem, vigyáztam rá, mint a barátságára, az emlékére.A fácska közben nagyra nőtt, kiültettem a kertbe és két hete, 11 év után először, kivirágzott gyönyörűen. Petite fleur. Kis virág.Azt hiszem, az én szomszédasszonybarátom utálta volna ezt a negédes dalt, de nekem erről bíborvirágról mégis ő jutott eszembe.Panka, Panka! Kinézek az ablakon, látom a tüzes gránátalmavirágot és már biztos, hogy ezt az adást teljesen a te ízlésednek megfelelően próbálom szerkeszteni. Nem tudom, sikerül e, de igyekszem.Figyelj Panka! Most már van időd. Szeresd meg. Nem olyan rossz nóta ez.https://www.youtube.com/watch?v=o10AM5-NpMk

2018-05-30 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben.

Egyetlen dal. Manu Chao: Clandestino.
Az utolsó adás végén becsszóra megígértem, nincs szomorkodás, egy cseh énekes-komikus dalával jelentkezem legközelebb, csakhogy úgy jártam, mint az ember, aki tervez, de Isten végez. 
Hogy érthető legyek, muszáj elárulnom egy kis kulisszatitkot. Ezek a mesék 55 percesek, amibe egyetlen dal 9-10 feldolgozására van szükség a történetek közé, hogy elviselhető legyen a sok szöveg, ráadásul izgalmas játék egyetlen dal eltérő előadásmódjait, értelmezéseit hallgatni. Nos, a cseh nótának nincs ennyi. Sajnálom.
Ám búslakodásra semmi ok. A választott zenéről - ha egyáltalán nem figyelünk a szövegére, vagy nem értjük - bátran hihetjük, egy lendületes, jó kis nóta a marihuánáról, amire önfeledten ugrálhatunk. Pedig jaj, de nem.
Clandestino, énekli Manu Chao és mi boldogan üvöltjük vele, „marihuána illegal”, mintha meg sem hallanánk, hogy itten kérem másról van szó. 
Éppen 20 éves ez a dal és sokan a mai napig sem akarják felfogni, hogy ez a fejkendős világsztár a menekültekért, a bevándorlókért, a hazátlanokért énekel. Nézz körül. – mondta Manu egy interjúban - Az utcán lévő embereknek legalább 30 százaléka clandestino.
Clandestino. A szó spanyol, jelentése: törvényen kívüli.
„Napok óta rágódom rajta, hogy mi lehet a világsiker titka Manu Chao Clandestinojának esetében. „Peruano clandestino, Africano clandestino, Marijuana ilegal, Argelino clandestino, Nigeriano clandestino, Boliviano clandestino, marijuana ilegal.” Minden koncertfelvételen egyértelműen látszik, hogy a tömeg a „marijuana ilegal” szakasznál kezd hullámzásba. 
Vajon nem azért lett annyira népszerű ez a sláger, mert a marijuana ilegal kifejezés szélesre tárja azt a kaput, amelyiken átkel majd az összes többi betiltott entitás? Ennek a szövegnek a poétikai leleménye, hogy azonos oldalra helyezi azt, ami tiltott, és azt, ami illegális; amivel nyilvánvalóvá teszi a hatalmi arrogancia őrületét.” /Marsó Paula 2015. szeptember 1./ 
https://www.youtube.com/watch?v=0TamvrMZl4g

2018-05-23 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. Egyetlen dal.

Louis Armstrong dala, a What A Wonderful World.
Réges-régen, mikor a gyerekeim még nagyon kicsik voltak, a tanács végre kiutalt nekem egy lakást, a Keleti pályaudvar tövében, a Tik-tak presszó felett, amiről egyszer már meséltem. No nem azért esett meg rajtam a nagytekintélyű tanács szíve, mert szociálisan annyira érzékenyek voltak és segíteni akartak egy gyermekeit egyedül nevelő anyán, hanem azért, mert jó nagy protekcióm volt. Emiatt sosem éreztem lelkiismeretfurdalást, mert ez a lakás járt nekem. Annyi albérlet, baráti szívesség után végre beköltözhettünk az első saját otthonba. Két szoba, konyha, fürdőszoba, napsütötte veranda, ájulat!
A világ gyönyörű és igazságos. Boldogan költöztünk, festettünk, pakolásztunk Mamival, hogy mire a gyerekek is hazaköltöznek minden csodálatos legyen. Egyszer csak őrületes szirénázásra, ordítozásra lettünk figyelmesek. Rohantunk az ablakhoz megnézni, mi is történhetett. Az egyirányú utcában menetiránnyal szemben rendőrök üldöztek egy menekülő autót, amiből váratlanul kipattant a raboló, ahogy a gyerekeim mesélték később mindenkinek a tőlünk hallott történetet, és felrohant egyenesen a mi padlásunkra, a napsütötte veranda fölé. 
Az én Anyukám visszament az ablaktól a szobába, rám nézett és megnyugtatásul csak annyit mondott: legalább nem nőnek fel ingerszegény környezetben a gyerekek. Majd mindkettőnkből kirobbant a nevetés. Abszurd zenemű volt. A mi harsány kacajunk, a rendőrök lehallatszó üvöltése, az üldözött könyörgése még a Tik-tak presszó közönségét is elkápráztatta. 
Azóta tudom, az egyik legnagyobb boldogság a rémület utáni megnyugvás, a felszabadultság. Akkor érzi az ember igazán, milyen csodálatos a világ. 
Hogy milyen csodálatos a világ, erről igazán csak két zseni, Louis Armstrong és David Attenborough tud meggyőzni minket.

https://www.youtube.com/watch?v=auSo1MyWf8g

( A 2018.03.21-i adás ismétlése )

2018-05-16 17 óra Szerdán délután öt órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. La Sandunga. Egy tradicionális, népszerű mexikói keringő. Egy fenséges dal, amely öröm és bánat együtthangzása.

Sandunga. A szó jelentése bizonytalan, de leginkább tisztelgés, kegyelet, mélyről jövő zene. Tehuantepec nem hivatalos himnusza. A legenda szerint, Maximo Ramon Ortiz 1853-ban írta, akkor mikor egy küldetéséből arra érkezett haza, hogy anyja meghalt. Mikor meglátta, lelke mélyéből szakadt ki a siratóének, magyarázatot követelt Istentől. „Oh Sandunga! Oh Anyám! Oh Istenem!”
Aki gyakran hallgatja a Rádió Bézsben szerdai meséimet egyetlen dalról, azt hiheti, nekem milyen sok barátom van. Jól hiszi. Bár nem annyira sok, inkább nagyon. Mint például az a barátnőm, akinek a mai dalt is köszönhetem. Üzenetben küldte, minden kommentár nélkül, mert tudta, ha meghallom, elkap a régi szenvedély, az élet öröme, ami minket is összehozott közel ötven éve Kazincbarcikán, egy amatőr színjátszó fesztiválon, amikor még mindketten azt hittük, az élet csodálatos és ez örökké így is marad. Majdnem igazunk lett, bár az én barátnőm nyomban kijavítana: „Racsika mi az, hogy majdnem. Az élet csodálatos és kész.”
Sokszor restellem magam, mert képtelen vagyok vidám történeteket mesélni. Még akkor sem megy, ha a dal valójában könnyed és örömteli. Írás közben belemerülök a dalok, az előadók világába és még a legderűsebbről is kiderül, milyen küzdelmek, sokszor tragédiák előznek meg egy-egy sikert. Nem tudom nem elbeszélni ezeket a megejtő történeteket, mert szeretném, ha mindenki érezné, mennyire nehéz belebújni egy dalba és a világról mesélni a közönségnek. 
Az előző adásodnak már a harmadik soránál sírni kezdtem - mondta egy barátom. Pedig ott még nem is szomorú – válaszoltam. De tudom, hogy az lesz. Nem baj, csak sírj – feleltem. Néha jót tesz.
Esküszöm, legközelebb egy cseh énekes-komikus daláról mesélek. Kíváncsi vagyok, az mennyire lesz szívszaggató. Bár hallottam egy lengyel változatot, azon nem volt kedvem röhögni.
https://www.youtube.com/watch?v=jMoufkGH0dk

2018-05-09 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Cat Stevens, Wild World. Vad világ, amit sokan a tolerancia legszebb himnuszának neveznek, bár mások szerint éppenhogy soviniszta, önző és megalázó. Majd kiderül.

Talán már mondanom sem kell, a meséimet mindig valami személyes érintettség szüli. Így volt ez most is.
Az én barátnőm az elmúlt héten, a szokásos antik bakfis találkozónkon megkérdezte, nem mesélnék e Cat Stevens valamelyik daláról. Meglepett a kívánsága és nem is igazán értettem, miért éppen róla szeretne hallani. Persze, hogy igen – válaszoltam, pedig csak otthon jutott eszembe egy régi, az unokájáról szóló történet - az adásban majd elmesélem – ami segített, hogy kérését azonnal megértsem.
Választhat e az ember identitást, változtathat e vallást trauma nélkül, vagy eleve determinált a sorsunk? Menekülhetünk, vagy míg világ a világ cipeljük saját keresztünket, még akkor is, ha magunknak is csak titokban valljuk be, milyen súlyos ez.
Cat Stevens/Yusuf popsztár élete erről az útkeresésről szól, noha a világ jóformán csak dalaiból ismeri őt és nem is igazán kíváncsi az énekes-dalszerző identitás-zavaraira még akkor sem, ha a rajongók között is sokaknak ismerős és fájó ez az állapot. Színtiszta önvédelem. Amiről nem veszünk tudomást, az nincs. Pedig de.

2018-05-02 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben Egyetlen dal. A szomorú hangzású, ám egyáltalán nem szomorú Nature boy.

Esküszöm, valami vidámat szeretnék írni, no de egyáltalán nincs jókedvem, pedig folyamatosan azt dúdolom magamban:

„Leveles a május, virágos a rét
Majálisba menni, jaj, de csodaszép
Búzavirág koszorú ma senki sem szomorú
Ránk ragyog az ég, ejhaj, a május csodaszép!”
Mi a csudáért siránkozom néha, kérdezem magamtól. Igaz, a lakásom fele meg a teraszom szétverve, rajta halomban áll a sitt, a kiásott gödörben boldogan cincognak az egerek, ám mégiscsak van lakásom, teraszom, süt a nap és ha kissé megviselten is, de nyílnak a virágaim, a kertben futkároznak az unokáim, s nem utolsósorban május van, ránk ragyog az ég. 
Végre mosolyra húzom a szám és a tegnapelőtti napra gondolok, mikor a barátaimmal elindultunk Szlovákiába, elsősorban sört venni, noha nem is szeretem, de ha már Szlovákia, vegyünk. Egyszóval elindultunk és ha már ott voltunk, gondoltuk megnézünk egy-két várat, kastélyt, múzeumot. A kastélyokat nem találtuk, mert jól eldugták őket, nehogy észrevegyük, nem költenek a felújításukra túl sok pénzt, a várak, illetve az az egy, amit megleltünk, szintén siralmas állapotban volt, a múzeumok bezárva, de nem sajnáltuk, mert már a zárt ajtónál kiderült, bent sincs semmi látnivaló. A kisvárosok kihalt utcáin sétálgattunk teljesen lehangoltan. Hát ez nem az a Szlovákia amire vágytunk. Egyetlen igazán szép élmény kivételével, ami a Garamszentbenedeki kora-gótikus apátság volt.
Összességében elegünk lett. Sört venni és iszkolni haza. Így is lett, csakhogy az utunk Zselízen át vezetett. Mondta is az én vár-, kastély-, múzeumrajongó barátom, van itt egy Esterházy kastély, adjunk még egy esélyt magunknak, nézzük meg. Három, teljesen más irányba vezető útjelző tábla után nagy nehezen megtaláltuk. Látszott, hogy már dolgoznak rajta, de még rémes állapotban volt, ezzel szemben a parkja ápolt, lenyűgöző. Sétálgattunk az ősfák között ábrándozva arról, milyen ruhákban barangoltak az Esterházyak, mikor még itt laktak. Hol piknikeztek, hol bújtak meg, ha ne adj isten csókolózni akartak.
Pihenésül leültünk egy padra amikor megjelent a helyi idegenvezető. Na már csak ő hiányzott, gondoltuk fáradtan, de olyan barátságosan, szeretettel invitált minket egy kastélylátogatásra, hogy igazi sértés lett volna, ha nem fogadjuk el.
Először Schubert zongorájának hűlt helyéhez vezetett, mert mint azt tudtuk, a zeneszerző zseni itt tanította zongorázni a gróf úr lányait Máriát és Karolinát, aztán sorról, sorra megmutatta mindennek az üres helyét. Igazi virtuális kaland volt. Semmit nem láttunk, mégis minden a szemünk elé került, annyira felkészülten és lelkesen mesélt ez a férfinak sem utolsó lokálpatrióta ember. Hatalmas élmény volt! Két és fél órát töltöttünk Zselízen az idegenvezető társaságában. Ráadásul arról még nem is szóltam, hogy a kastéllyal szemben Schubertnek is van egy múzeuma, amit bagolyháznak neveznek, valamint a Sacher torta megalkotója is évekig élt itt, és fia, Eduard - aki később megalapította a szintén nagy hírnévnek örvendő, Sacher szállodaláncot - itt látta meg a napvilágot. Ezért van is egy cukrászda a városkában, ahol állítólag ma is a legfinomabb sacher tortát lehet kapni és jóval olcsóbban, mint Bécsben. Megkóstolni már nem tudtuk, mert közben beesteledett, a cukrászda bezárt és sört még mindig nem vettünk, viszont remek kedvünk lett.
Megint rá kellett jönnöm, Ilyen apró csodákra van szükség, hogy a háborgó embernek is örömteli napja legyen.


https://www.youtube.com/watch?v=Py59Q5GQe8g

2018-04-25 17 óra Szerdán délután öt órától új mesét mondok a Rádió Bézsben Egyetlen dal, Pink 2017 augusztusában megjelent himnusza, a What About Us. Mi lesz velünk?
Mikor ezt a dalt választottam, még nem is sejtettem, hogy egy gyönyörű szombaton több tízezer ember együtt indul sétálni Budapest utcáin, hogy tömeggé formálódva feltegyék a kérdést önmaguknak, mi van velünk, és feltegyék a kérdést a világnak, mi lesz velünk.
Mikor ezt a dalt választottam, még csak az járt a fejemben, miközben az unokámnak meséltem Kipling mesekönyvéből, amit életem első igazi szerelmétől kaptam, szóval az járt a fejemben, hogy mikor lángoló szerelmünk ideje lejárt, megkérdezte, mi lesz velünk. Semmi, feleltem tizennyolc évem minden magabiztosságával. Semmi. Elválunk és kész. De nincs kész. Ma sincs kész. Folyton arra gondolok, miért nem ő, miért más és miért más se. A dal egy másik sora izgat egyre csak: „Mi van az összes széttört boldog véggel? Mi lesz velük?”. Tudom én a választ, de magamnak sem felelek.
Mikor ezt a dalt választottam, még nem gondoltam arra, hogy ebben az adásban nem a szerelemről fogok mesélni, hanem égető kérdésekről, beletörődésről, szolidaritásról, összefogásról, csupa olyan dologról, amiről lehet, hogy nem is egyetlen dalnak kellene szólnia.
Mikor ezt a dalt választottam, még nem tudtam, hogy Pink egy interjúban, mikor megkérdezték tőle, miről szól ez a dal, azt válaszolta: „Az egyik barátnőm számára a szerelemről. Nekem arról, hogy a kormány mennyire cserben hagyott minket. De bármelyikről szólhat, tényleg ...”

https://www.youtube.com/watch?v=ClU3fctbGls

2018-04-18 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. Egyetlen dal. Egy szokatlan, komor dallam, komor szöveggel, amit egy sötét hangú lánTanita Tikaram énekel: Twist in my sobriety.

Egy jó barátom azt kérdezte, van e még a tarsolyomban dal. Dal, mint a tenger, válaszoltam, de nem is ez a kérdés, hanem a mese. Az csalogatja elő a dalt. Most például egy szívszorító üzenetet olvastam Cate Blanchettől, amiről Tanita Tikaram egészen különleges dala jutott eszembe. Magam sem tudom miért, hisz a dalnak és az üzenetnek semmi köze sincs egymáshoz, mégis, mikor felrémlett a dalszöveg első sora: Isten minden gyermekének szüksége van cipőre, azonnal a menekültek jutottak eszembe. A menekültek, akikért ez a kétszeres Oscar-díjas színésznő szót emelt.
„A menekült olyan ember, akit elszakítottak mindentől, ami drága a számára, elűzték az otthonából, majd az új hazájában, ahol menedékre lelt, gyakran gyűlölik, gyalázzák, gazdasági tehernek vagy terrorista fenyegetésnek bélyegzik. Ez az a narratíva, amitől mielőbb meg kell szabadulnunk.
Könnyű vállat vonnunk, vagy rettegnünk a szükséget szenvedők, a „mások” felfoghatatlanul hatalmas számainak hallatán. Ám ha egyetlen ember áll előtted, belenézel a szemébe, meghallgatod a történetét, és megéled azt, hogy mindketten ugyanolyan emberek vagytok, akkor már sokkal nehezebb tétlennek maradnod. Ha már egyszer láttad a valóságot, nem fordíthatsz hátat” – üzente a világnak Cate Blanchett, az ENSZ menekültügyi szervezetének jószolgálati nagykövete.
„Isten minden gyermekének szüksége van cipőre”, hogy útra kelhessen, ha menni kell, énekli Tanita Tikaram a Németországban született, angol állampolgár, akinek édesanyja borneói maláj, apja indiai, brit katona volt.
12 éves korában írta le először, hogy Borneóban túl fehér volt, Angliában túl egzotikus, ráadásul nagyon fiús, rövid szoknyát sosem hordott. Még a neve is idegen. Tanita. Pedig olyan szép és egyszerű, de a története senkit nem érdekelt. Eredetileg Anitának nevezték volna, de az édesanyja hozzáadta a T betűt, csak úgy a szépségéért. Furcsa lány volt a többiek számára, kilógott a sorból, ezért meglehetősen magányos lett. Fogta hát gitárját és zenébe öntötte saját belső vívódásait.

 

( A 2018.03.28-i adás ismétlése )

2018-04-11 17 óra Egy magyarnak hitt csárdás, amelynek olasz szerzője van, a nápolyi születésű Vittorio Monti. Szóval a szerdai nóta, a világ legismertebb csárdása, a Monti csárdás.
Ilyen nehéz helyzetben még sosem voltam, mióta hetente mesélgetek a Bézsben. Ezt a pár szót vasárnap délután írtam a közösségi médiában: A drámai helyzet szerint, nekem holnap reggelig meg kellene írnom az új mesét Egyetlen dalról, a Rádió Bézsbe, de egyszerűen nem tudok dolgozni. Csak és kizárólag a választási eredmény, a szavazási kedv alakulása izgat. Mi lesz így?
Aztán összeszedtem magam, de őszintén bevallom, rettenetes kínlódások árán, pedig szándékosan egy jó kis magyarnak mondott csárdást választottam.
Miért éppen így döntöttem? Ezer órányit gondolkodtam, milyen zene legyen a választás utáni harmadik napon. Ha túl vidám, akkor mit kezdek vele egy bukás esetén. Ha szomorú, akkor, hogy fogunk ünnepelni. Hú de nehéz! Hiszen amikor fogalmazok, még nincs eredmény, még se örülni, se búslakodni nem lehet.
Vakon, reménykedve próbálok megfelelni a kor kihívásainak.
Ezért döntöttem a csárdás mellett. A csárdás mellett, amelyet a ritmus váltakozása, variálása tesz jellemzővé: a lassú vezeti be, és a vidám, nagyon gyors tempójú friss fejezi be. Szóval bánatosan várakozva indul, aztán kitör az öröm, a boldogság.
A zene folyamatosan lüktet, akárcsak az én agyam, szívem, miközben szünet nélkül szorongok, lábam remeg, kezem izzad, így várom a választási eredmény okozta felszabadultság érkezését.
Persze ha nem így lesz, szomorúan lehajtom bús fejemet és kesergek, mint egy rendes magyar, mert ez nekünk megy. Kimegyek a fürdőszobába és az utolsó magyar kezemmel megmosom az utolsó magyar lábam. Azt hiszem, ez egy Ady idézet, de ebben egyáltalán nem vagyok biztos.
Írtam ezt az invokációt április 8-án, vasárnap este 9 órakor, amikor még semmit sem tudtunk, a legrosszabbra és annak az ellenkezőjére is fel kellett készülnünk.
Mindenesetre ez az adás rólunk, magyarokról szól. Jó, rossz, szomorú, vidám, szőke, barna, magas, alacsony, szakállas és borotvált emberekről, akik történetesen magyarok. Ennek az adásnak szinte egyetlen sorát sem én írtam. Felolvasok.

https://www.youtube.com/watch?v=eGG-PAL_RcQ

2018-04-04 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. Egyetlen dal a Bella ciao, az egykori partizándal, amely előkerült a kollektív emlékezetből és a tüntetések állandó kísérőjévé vált világszerte. Szerettem ezt az adást és azt hiszem, így április 8-a előtt nem is árt visszaidézni magával ragadó, mozgósító atmoszféráját.

Abban bízom, hogy talán ahhoz a nyolcvan fölötti bácsihoz is eljut ez a dal, akit ma egy betelefonálós műsorban hallottam arról mesélni, hogy ő mindig pontosan tudta, kire szavazzon, de most úgy véli, vasárnapig megbolondul, mert fogalma sincs róla, hogyan kell szavaznia. „Ne tessék izgulni!” – mondta a műsorvezetőnek – „Elmegyek a választásra, az egészen biztos, de ki mondja meg nekem vasárnapig, ki az az egyetlen ellenzéki jelölt, akinek a neve mellé odategyem az X-et.” 
Valójában neki, és a hozzá hasonlóan felelős társainak küldöm ezt a dalt nagy szeretettel, erőt kívánva vasárnapig. Menjenek el szavazni és ne törődjenek semmivel. Csak a józan eszükre hallgassanak és a szívükre. Menni fog!

( A 2017.05.02-i adás ismétlése )

2018-03-28 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben  Egyetlen dal. Egy szokatlan, komor dallam, komor szöveggel, amit egy sötét hangú lány Tanita Tikaram énekel: Twist in my sobriety.
Egy jó barátom azt kérdezte, van e még a tarsolyomban dal. Dal, mint a tenger, válaszoltam, de nem is ez a kérdés, hanem a mese. Az csalogatja elő a dalt. Most például egy szívszorító üzenetet olvastam Cate Blanchettől, amiről Tanita Tikaram egészen különleges dala jutott eszembe. Magam sem tudom miért, hisz a dalnak és az üzenetnek semmi köze sincs egymáshoz, mégis, mikor felrémlett a dalszöveg első sora: Isten minden gyermekének szüksége van cipőre, azonnal a menekültek jutottak eszembe. A menekültek, akikért ez a kétszeres Oscar-díjas színésznő szót emelt.
„A menekült olyan ember, akit elszakítottak mindentől, ami drága a számára, elűzték az otthonából, majd az új hazájában, ahol menedékre lelt, gyakran gyűlölik, gyalázzák, gazdasági tehernek vagy terrorista fenyegetésnek bélyegzik. Ez az a narratíva, amitől mielőbb meg kell szabadulnunk.
Könnyű vállat vonnunk, vagy rettegnünk a szükséget szenvedők, a „mások” felfoghatatlanul hatalmas számainak hallatán. Ám ha egyetlen ember áll előtted, belenézel a szemébe, meghallgatod a történetét, és megéled azt, hogy mindketten ugyanolyan emberek vagytok, akkor már sokkal nehezebb tétlennek maradnod. Ha már egyszer láttad a valóságot, nem fordíthatsz hátat” – üzente a világnak Cate Blanchett, az ENSZ menekültügyi szervezetének jószolgálati nagykövete.
„Isten minden gyermekének szüksége van cipőre”, hogy útra kelhessen, ha menni kell, énekli Tanita Tikaram a Németországban született, angol állampolgár, akinek édesanyja borneói maláj, apja indiai, brit katona volt.
12 éves korában írta le először, hogy Borneóban túl fehér volt, Angliában túl egzotikus, ráadásul nagyon fiús, rövid szoknyát sosem hordott. Még a neve is idegen. Tanita. Pedig olyan szép és egyszerű, de a története senkit nem érdekelt. Eredetileg Anitának nevezték volna, de az édesanyja hozzáadta a T betűt, csak úgy a szépségéért. Furcsa lány volt a többiek számára, kilógott a sorból, ezért meglehetősen magányos lett. Fogta hát gitárját és zenébe öntötte saját belső vívódásait.

2018-03-21 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal.

Louis Armstrong dala, a What A Wonderful World.
Réges-régen, mikor a gyerekeim még nagyon kicsik voltak, a tanács végre kiutalt nekem egy lakást, a Keleti pályaudvar tövében, a Tik-tak presszó felett, amiről egyszer már meséltem. No nem azért esett meg rajtam a nagytekintélyű tanács szíve, mert szociálisan annyira érzékenyek voltak és segíteni akartak egy gyermekeit egyedül nevelő anyán, hanem azért, mert jó nagy protekcióm volt. Emiatt sosem éreztem lelkiismeretfurdalást, mert ez a lakás járt nekem. Annyi albérlet, baráti szívesség után végre beköltözhettünk az első saját otthonba. Két szoba, konyha, fürdőszoba, napsütötte veranda, ájulat!
A világ gyönyörű és igazságos. Boldogan költöztünk, festettünk, pakolásztunk Mamival, hogy mire a gyerekek is hazaköltöznek minden csodálatos legyen. Egyszer csak őrületes szirénázásra, ordítozásra lettünk figyelmesek. Rohantunk az ablakhoz megnézni, mi is történhetett. Az egyirányú utcában menetiránnyal szemben rendőrök üldöztek egy menekülő autót, amiből váratlanul kipattant a raboló, ahogy a gyerekeim mesélték később mindenkinek a tőlünk hallott történetet, és felrohant egyenesen a mi padlásunkra, a napsütötte veranda fölé. 
Az én Anyukám visszament az ablaktól a szobába, rám nézett és megnyugtatásul csak annyit mondott: legalább nem nőnek fel ingerszegény környezetben a gyerekek. Majd mindkettőnkből kirobbant a nevetés. Abszurd zenemű volt. A mi harsány kacajunk, a rendőrök lehallatszó üvöltése, az üldözött könyörgése még a Tik-tak presszó közönségét is elkápráztatta. 
Azóta tudom, az egyik legnagyobb boldogság a rémület utáni megnyugvás, a felszabadultság. Akkor érzi az ember igazán, milyen csodálatos a világ. 
Hogy milyen csodálatos a világ, erről igazán csak két zseni, Louis Armstrong és David Attenborough tud meggyőzni minket.

2018-03-14 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben Egyetlen dal. A Queen együttes legcsodálatosabb dala, a Bohemian Rhapsody.

Nehezen kezdtem a szerdai mese írásába. Ezer rajongói oldal, könyvek, filmek, köztük egy magyar, amelynek rendezője régi barátom, Zsombolyai János, a vezető operatőre egy másik barátom, Ragályi Elemér volt. 
Szóval mit is írhatnék, hiszen mindenki tud mindent az együttesről és énekeséről. 
Mi újat tudnék még mondani, ha csak azt nem, hogy Freddie Mercury szinte napra egy időben született velem, 1946. szeptember 5-én, vagy hogy a Bohém rapszódia felvételei1975 augusztusa és szeptembere között zajlottak, éppen akkor, amikor a kislányom született és nekem ez a legcsodálatosabb zeneműnél is nagyobb ajándék volt. Aztán mesélhetnék még arról is, hogy a fiam legeslegnagyobb kedvence természetesen a Queen volt. Rajongása idején viszonylag gyakran jártam külföldre, ahonnan minden alkalommal hoznom kellett neki valamiféle Queen rekvizitumot, egy-egy trikót, plakátot, magazint, lemezt csak azért nem, mert nem volt lemezjátszónk.
Írhatnék a legnagyobb élményéről, mikor meghívtak minket a Hungarian Rhapsody című film bemutatójára és az azt követő fogadásra. Beavathatnék mindenkit abba is, hogy l986 december 12-én, fiacskámmal együtt, felhevülten, boldogan élveztük a filmet, majd azt, hogy a fogadáson Bryan May szólógitáros, aki ma már végzett asztrofizikus, megölelgette és dedikálta a meghívóját, amit szerintem a mai napig őriz, pedig valójában nem is volt teljesen elégedett, mert persze, hogy Freddie Mercuryt várta, de ő nem jött el …
Ergomorgó szerdán a Queen fantasztikus daláról, a Bohemian Rhapsodyról kellene mesélnem. Lesz ahogy lesz!
https://www.youtube.com/watch?v=fJ9rUzIMcZQ

2018-03-07 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben 

Egyetlen dal. A Felkelő nap háza. Különösen Vándor Judit figyelmébe.
Ez a dal tiszta Amerika. Pedig angol. Vagy mégsem? Ha a negyvenes, hatvanas évek elejének felvételeit hallgatom, akkor bizony Amerika, ha az Animals-t, akkor angol, és nem ez az egyetlen furcsa felfedezés számomra. 
Nem sokkal az érettségi után, midőn vad és buja házibulikon lassúztam erre, szent meggyőződésem volt, hogy ez a szám az Animals szerzeménye és az összes többi általam ismert változat az ő daluk feldolgozása, holott nem. 
A felkelő nap háza egy ősrégi amerikai ballada, amit már lemezre vett Bob Dylan, Pete Seeger, Joan Baez és még sorolhatnám, mikor megjelent az Animals rockosított változata, ami aztán egycsapásra etalonná, világsikerré tette. 
Persze az ember, ha nem popzenetörténész, nem úgy hallgat zenét, hogy közben arra gondol, Dylan 62-ben énekelte, az Animals pedig csak 64-ben, ezért nem lehet az övék, az egyszerű zenehallgató csak figyel, élvezi a zenét és aszerint dönt, melyik kerül a szívéhez közelebb. Bevallom, az enyémhez az Animals.
Az pedig végképp nem fordult meg a fejemben, hogy A felkelő nap háza egy bordély New Orleansban, ami vagy volt, vagy nem, viszont tény, hogy New Orleansban nagy üzlet a felkelő nap háza. Tele van turistacsábító trikókkal, képeslapokkal, kazettákkal, és az utazásszervezők a mai napig csoportos utakat szerveznek a házhoz, pedig sokak szerint az örömtanya csupán a képzelet szülötte. 
Egyetlen dolog biztos, hogy ez a dal zűrzavaros gondolatokkal tölti meg a fejem, és ezer megfejtésre váró kérdést fogalmaz meg, de szerdán megpróbálok a végére járni. Ha nem sikerül, akkor egyszerűen csak tovább élvezem a nótát és ezt ajánlom mindenkinek.
https://www.youtube.com/watch?v=0sB3Fjw3Uvc

2018-02-28 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. 

Egyetlen dal. Bill Withers: Ain’t No Sunshine, A nap se süt.
Szerdára egy egyszerű és őszinte dalt választottam. Jól elhagytál, belehalok, ha nem vagy velem a nap sem süt már, nincs otthonom.
A sírás segít. Vagy nem. Én már csak tudom. Tengernyi könnycseppet hullatam életem során, aztán mindig elfogytak a könnyek, kisütött a nap is, kezdhettem elölről az egészet. Szerelem, válás, könnyek. Így ment ez egészen addig, míg végleg rájöttem, ezt a szerelmesdit kinőtem. Megöregedtem. Most aztán sírhatnék emiatt, de az már sokkal szomorúbb történet. Mindenesetre, ha meghallok egy-egy szerelmes dalt, az a régi fájdalmasan boldog érzés jut eszembe, és sóvárogva gondolok azokra az időkre, amikor még a szívem fájt és nem a derekam.
Szóval egy egyszerű és őszinte dalt választottam. Semmi különös, semmi új, akár ezt a régi mezőségi népdalt is küldhetném:
„nem úgy van most, mint volt régen
nem az a nap süt az égen
nem az a nap nem az a hold
nem az a szeretőm ki volt
aki volt már rég elhagyott
szebbre vágyott de nem kapott”.
Csakhogy nem erről szól a szerdai adás. Hanem inkább az amerikai álomról. Arról a közhelyről miszerint minden ember képes üres zsebbel is milliomossá válni. Bill Withers szerző sikertörténete is lehetne ilyen, de mégsem. Az viszont nagyon izgalmas, hogyan írhatta meg a XX. század egyik ikonikus dalát egy gyári munkás, a wc-ülőkéket gyártó gépsor mellett.

https://www.youtube.com/watch?v=fIdnpjceg9A 

( A 2018.01.31-i adás ismétlése )

2018-02-21 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. 

Egyetlen dal. Besame mucho.
Utálom, mondta a gyerekem, mikor zeneválogatás közben meghallotta, mire készülök a következő adásban. Miért utálod – kérdeztem – ez gyönyörű! Mi ebben a gyönyörű? Szentimentális és nyálas. Nem volt kedvem vitatkozni, már csak azért sem mert, hogy is magyarázhatnám el neki, miért szép nekem ez a dal. Kislánykoromban, mikor még egy vidéki kertes házban éltem, a kapunk mögött állt egy hatalmas fenyőfa és én annak az aljában sokat üldögéltem, főleg, mikor rám tört a kiskamaszbánat. Na akkor énekeltem mindig, ezt a gyerekem által szentimentálisnak és nyálasnak nevezett dalt: „Szeretlek én, jöjj vissza hozzám …” daloltam teljes átéléssel, pedig azt sem tudtam milyen az az érzés, amiről búbánatosan áriázok.
Az utcáról nem látott senki, ám mindenki hallotta az énekem és szent meggyőződésem volt, sorra ájulnak el az emberek, aztán egyszer csak bekopog valaki, hogy megnézze, ki is énekel ilyen csodálatosan. Akkor majd felállok a kisszékről és büszkén mondom: én! Az idegen hitetlenkedve néz. Egy ilyen kisgyerek? Igen, mondja Anyukám és ő is rendkívül büszke lesz, pedig a hazahordott intőim után nem is remélem.
Így álmodoztam én erre a dalra 1957-ben, pedig akkor még nem is tudtam, hogy 1940-ben, Mexikóban ugyanígy ábrándozott egy fiatal lány a csókról, amit nem ismert, hisz addig még sosem csókolták, sőt, úgy tudta, az bűn, de az ember vágyik az ismeretlenre. Ebből az álomból született ez a dal, amelynek szerzője Consuelo Velazquez.
https://www.youtube.com/watch?v=LLsg_Lk819s

( A 2018.01.17-i adás ismétlése )

2018-02-14 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben
Egyetlen dal, Hozier: Take me to church. Vigyél a templomba.
Ez a dal egészen egyszerűen egy hetekkel ezelőtt megjelent hírről jutott eszembe. Gyönyörű történet a szabadságról, a másságról, no meg arról, hogy a populációk tisztaságához ragaszkodó, a sztereotípiák által gúzsba kötött embert mennyire megijeszti ez.
Januárban, a BBC hírportálján jelent meg a hír egy szabadságszerető tehénről. Ezen a télen egy háziasított tehén döbbentette meg a lengyel természettudósokat. A szökevény a híres kelet-lengyelországi védett erdő, Bielowiza területén, a vadbölényekkel együtt kutat táplálék után. A róla készült fotók alapján úgy tűnik, hogy jó kondícióban van, ami Rafal Kowalczyk bölényszakértő szerint arra utal, hogy a tehénkének is jut élelem a nagyobb és erősebb bölények mellett, bár gyakran látják a csorda szélén.
A hír megjelenése óta egy világ drukkol a tehénnek, aki a szabadságot választotta mikor tavaly ősszel elszökött a gazdaságból és a fehérorosz határ közelében húzódó erdőben egy bölénycsordához csatlakozott.
Adam Zbyryt ornitológus pillantotta meg először a tehenet a vadbölénycsordában. A világsajtó kedvenc tehenét novemberben fedezte fel a madarász és tudóstársaival együtt azt feltételezték, hogy a keményebb tél érkeztével hazamegy a jó meleg pajtába, de nem így történt. Február van és még mindig látják csatangolni választott bandájával, ráadásul remek formában van.
Kowalczyk bölényszakértő nem igazán érti, hogy a tehén hogyan integrálódott, mert a bölények rendkívül szervezettek és a szökevény kilóg ebből a csoportból. Szerinte a csorda valószínűleg megmentette őt a farkasoktól, és ezt követően a bölények befogadták a menekülőt, a tehénke pedig hálából beilleszkedett. A szakértő viszont azt is közölte, kockázatokat rejt ez az integráció.
Szerinte a bölények számára jelent veszélyt a szarvasmarha, mivel ez a szokatlan barátság párosodáshoz vezethet, ami szennyezi a bölénypopuláció tisztaságát. Az persze kevésbé izgatja a bölcsek tanácsát, hogy a tehénke egy ilyen párzásba belepusztulhat. Mindenesetre meghozták a döntést: a téli kalandnak véget kell vetni mielőtt a tavasz eljön.
Egyelőre a szökevény áll nyerésre. Még nem sikerült befogni. A tehénke ragaszkodik a szabadsághoz, a bölények pedig védik.
És hogy miről szól nekem ez a dal? Vigyél a templomba, meggyónom minden bűnöm és te élesítheted a kést. Ítélj el, vagy oldozz fel, bárhogy döntesz, én a szabadságot választom.
Nekem erről szól Hozier himnusza.

2018-02-07 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. 
Egyetlen dal. Prince: Purple rain, Bíbor eső.
Két évvel ezelőtt Berlinben ért a hír: meghalt Prince, a herceg. 
Berlin fölött az ég azon a napon csodás volt. Ültem a napsütötte erkélyen és a génjeimbe rejtett nagyanyós szorgalommal csipkedtem Zorka pulóverén az összepöndörödő kis izéket. Igaz, ami igaz, a kötöttáru már régen megérett a kidobásra, kicsi is, filces is, de imádja, így aztán mindent elkövettem, hogy még egy rövid ideig életben tartsam. 
Csipkedés közben egy olyan Prince számot dúdolgattam magamban, amit igazából nem is lehet. Cream, talán azért ez jutott eszembe, mert ez egy önbiztató dal, amire akkor is nagy szükségem volt: „Jó vagy, mocskosan aranyos vagy bébi és tudod is, hogy az vagy”. 
Csakhogy nem vagyok teljesen őszinte, mert a krémről először nagy kedvencem, a négercsók jutott eszembe, aminek nevét ma már nem lehet leírni, mert nem píszí, bár ennek igazán semmi köze Prince-hez, akit, vessetek meg, de nem is kedveltem annyira, mégis tele lett a szívem fájdalommal, meghalt valaki, aki a kanapémmal szemben a tévémben, az íróasztalomon a számítógépemben, a könyvespolcomon lévő rádióban lakott, szóval nálam, de úgy voltam vele, mint egy nem hívott vendéggel. Megtűrtem, ámde nem szerettem, akárcsak a gondolatot, hogy milyen alapon hal meg az ember 57 évesen. 
Ilyen igaztalan butaságok jutottak eszembe 2016-ban Berlinben, Prince halálhírére, miközben bánatosan csipkedtem a szöszöket az erkélyen.
Most, hogy írni tudjak róla, napokig hallgatnom kellett a dalait és fogalmazni ezt a mesét, hogy már mindörökké szívesen látott vendégem legyen.
Szívem szerint Prince felvételt mellékeltem volna, de nem engedik a megosztó oldalak. Az adásban erről is beszélek. Ezt a feldolgozást Beth Hart énekli, akit kevesen ismernek itthon, pedig szerintem zseni.
https://www.youtube.com/watch?v=6sHDRDUdpW0

2018-01-31 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben.
Egyetlen dal. Bill Withers: Ain’t No Sunshine, A nap se süt.
Szerdára egy egyszerű és őszinte dalt választottam. Jól elhagytál, belehalok, ha nem vagy velem a nap sem süt már, nincs otthonom.
A sírás segít. Vagy nem. Én már csak tudom. Tengernyi könnycseppet hullatam életem során, aztán mindig elfogytak a könnyek, kisütött a nap is, kezdhettem elölről az egészet. Szerelem, válás, könnyek. Így ment ez egészen addig, míg végleg rájöttem, ezt a szerelmesdit kinőtem. Megöregedtem. Most aztán sírhatnék emiatt, de az már sokkal szomorúbb történet. Mindenesetre, ha meghallok egy-egy szerelmes dalt, az a régi fájdalmasan boldog érzés jut eszembe, és sóvárogva gondolok azokra az időkre, amikor még a szívem fájt és nem a derekam.
Szóval egy egyszerű és őszinte dalt választottam. Semmi különös, semmi új, akár ezt a régi mezőségi népdalt is küldhetném:
„nem úgy van most, mint volt régen
nem az a nap süt az égen
nem az a nap nem az a hold
nem az a szeretőm ki volt
aki volt már rég elhagyott
szebbre vágyott de nem kapott”.
Csakhogy nem erről szól a szerdai adás. Hanem inkább az amerikai álomról. Arról a közhelyről miszerint minden ember képes üres zsebbel is milliomossá válni. Bill Withers szerző sikertörténete is lehetne ilyen, de mégsem. Az viszont nagyon izgalmas, hogyan írhatta meg a XX. század egyik ikonikus dalát egy gyári munkás, a wc-ülőkéket gyártó gépsor mellett.

2018-01-24 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. Egyetlen dal, Gershwin: Summertime.
Micsoda botorság havazás közben a nyáridőről mesélni. Egyáltalán micsoda elszántság vagy inkább önhittség kell ahhoz, hogy dalokról meséljek. Mondta is egy ismerősöm, honnan veszem magamnak a bátorságot, hisz sem zenetörténész, sem zeneesztéta nem vagyok. Valóban. Ám nem is áll szándékomban ilyen színekben pompázni. Ezek az adások mindössze arra vállalkoznak, hogy megosszam a hallgatókkal gondolataimat, amelyek egy-egy dal hallgatása közben eszembe jutnak. Bevallom, nem egyszerű és egy kicsit elbizonytalanított ez a kritika. Tényleg. Mit is akarok, elég felkészült vagyok, miről szólok, és kinek üzennek a meséim? Némi alkotói válság után mégis folytatom. Most például azért választottam ezt a dalt, mert ebben a borongós időben az a kérdés foglalkoztatott, miért olyan szomorú szinte az összes általam ismert altatódal, mint például ez a Gershwin szerzemény is amelynek 38100 különböző felvételét ismerhetjük.
Szóval ez a mese nem annyira a dalról, mint inkább az emlékeimről, a boldogságról és a szomorúságról szól. Mit tagadjam, melankolikus lesz.
https://www.youtube.com/watch?v=lnXLVTi_m_M

( A 2017.12.06-i adás ismétlése )

2018-01-17 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben.
Egyetlen dal. Besame mucho.
Utálom, mondta a gyerekem, mikor zeneválogatás közben meghallotta, mire készülök a következő adásban. Miért utálod – kérdeztem – ez gyönyörű! Mi ebben a gyönyörű? Szentimentális és nyálas. Nem volt kedvem vitatkozni, már csak azért sem mert, hogy is magyarázhatnám el neki, miért szép nekem ez a dal. Kislánykoromban, mikor még egy vidéki kertes házban éltem, a kapunk mögött állt egy hatalmas fenyőfa és én annak az aljában sokat üldögéltem, főleg, mikor rám tört a kiskamaszbánat. Na akkor énekeltem mindig, ezt a gyerekem által szentimentálisnak és nyálasnak nevezett dalt: „Szeretlek én, jöjj vissza hozzám …” daloltam teljes átéléssel, pedig azt sem tudtam milyen az az érzés, amiről búbánatosan áriázok.
Az utcáról nem látott senki, ám mindenki hallotta az énekem és szent meggyőződésem volt, sorra ájulnak el az emberek, aztán egyszer csak bekopog valaki, hogy megnézze, ki is énekel ilyen csodálatosan. Akkor majd felállok a kisszékről és büszkén mondom: én! Az idegen hitetlenkedve néz. Egy ilyen kisgyerek? Igen, mondja Anyukám és ő is rendkívül büszke lesz, pedig a hazahordott intőim után nem is remélem.
Így álmodoztam én erre a dalra 1957-ben, pedig akkor még nem is tudtam, hogy 1940-ben, Mexikóban ugyanígy ábrándozott egy fiatal lány a csókról, amit nem ismert, hisz addig még sosem csókolták, sőt, úgy tudta, az bűn, de az ember vágyik az ismeretlenre. Ebből az álomból született ez a dal, amelynek szerzője Consuelo Velazquez.
https://www.youtube.com/watch?v=LLsg_Lk819s

2018-01-10 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Kraftwerk: Das Model.
A Magyar Narancs egy régebbi írása szerint a Kraftwerk rafinált retró-hangulattal teszi időtlenné a szupermodellek álomvilágát. Akik ragyognak, kívánatosak, de elérhetetlenek a földi halandó számára. Csak a kamerának odaadók, mosolyuk a színes magazinok címlapjának szól, személyesen legfeljebb annak, aki hajlandó és képes értük nagyon sokat fizetni.
Ezzel a retro-hangulattal mindenképpen vitatkoznék. A Krafwerk zenéjét az elektronikus hangzás, a ridegség, a sterilitás, az elegáns érzelemmentesség teszi időtlenné, éppen úgy, mint a modellek világát, vagy a robotokét, a komputerekét. Most már csak azt kell eldöntenünk, hogy először megteremtették a zenét, aztán találtak hozzá üzenetet, vagy fordítva. Mint tudjuk én sem zenetörténész, sem zeneesztéta nem vagyok, mégis úgy gondolom, hogy az electro-pop úttörői mikor rátaláltak a saját zenei hangzásukra, elmosolyodtak. A mosolyért bocsánat. Majdnem elfelejtettem, a Krafwerkről mesélek és aki valaha is látta őket, az tudja, mosolyról szó sem lehet. Na szóval mosolytalanul és tárgyilagosan fedezték fel, ez a hangzás éppen olyan, mint a világnak azon elidegenített része, amiről beszélni szeretnének. Ilyen volt a világ a 70-es években és így van ez ma is, a gépek és a gépszerűen, robotként létező emberek világában. Ez nem retro-hangulat, ez a színtiszta valóság. A retro-hangulat talán az érző robotok, a mesterséges intelligencia hétköznapi világában lesz igaz, de akkor majd megszületik egy másik Kraftwerk, hogy átvegye az időtlen muzsika alkotóinak szerepét.
Egyes feministák állítása szerint, a Das Model úgy szól a nőkről, mintha csak a férfiak tekintetében léteznének. Mások szerint a fogyasztói társadalom bírálata helyett, a dal arctalan automatákká silányítja a nőket.
A közönség viszont ’81 óta kritika nélkül imádja a Das Model-t. Értik az üzenetet: robotok vagyunk, modellek vagytok. Így kezdődik az új, alázatos emberiség úgynevezett tánca.
https://www.youtube.com/watch?v=OQIYEPe6DWY

2018-01-03 17 óra Egy legenda szerint, amikor 1937-ben az Andrews Sisters előadásában megjelent Sholom Secunda "Bei Mir Bist Du Schön" című szerzeménye, a zeneszerző édesanyja annyira megzavarodott, hogy egy hétig böjtölt, megbánva addig elkövetett összes bűnét. A mama azonnal rájött, hogy ez a nóta óriási siker lesz, viszont a fia két hónappal korábban mindössze harminc dollárért adta el a dal jogait.

Természetesen a zeneszerzőnek fogalma sem volt arról, hogy ekkora sikert arat ez a betétdal, amelyet Jacob Jacobs-al írt 1932-ben, egy jiddis operett számára.

„Több száz dalt adtam el harminc dollárért, és boldogan vettem fel a pénzt.” - mondta Secunda egy 1961-es interjúban a The New York Times-nak. „Jacobs és én 50-50 százalékban osztoztunk ezeken a hatalmas összegeken."

A 28 év alatt, míg a szerzői jogok másnál voltak, a dal becslések szerint 3 millió dollárt gyűjtött össze. Secunda nem vált keserűvé a jogdíjak elvesztése miatt, ahogy a New York Times-nak elmondta: "Mindenki mást jobban izgatott, mint engem.”

Szerencsére a történet boldog véget ért. 1961-ben lejárt a "Bei Mir Bist Du Schön" szerzői joga, és egy új szerződés révén, visszaszállt a Secunda és Jacobs szerzőpárosra.

https://www.youtube.com/watch?v=Q4-XIKt-ADs

( A 2017.11.08-i adás ismétlése. )

2017-12-27 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dalról: Köss egy sárga szalagot a tölgyfára.
A hetvenes évek elején született ez a gyönyörű dal egy elítéltről, aki éppen elhagyni készül a börtönt, és azt kéri szerelmétől, hogyha még mindig szereti őt, akkor kössön sárga szalagot egy fa törzse köré.
Egy fecsegő fórum hozzászólója nagyon egyszerűen fogalmazta meg ezt a szívszorító történetet. Imádom a hétköznapi stílusát. Meg kell osztanom:
„Emlékszel a sárga szalagra?
Van egy dal is: Köss egy sárga szalagot a tölgyfára...
Tudod, honnan van?
Volt egy pasi, aki legyilkolt valakit, ha jól emlékszem, de ez nem biztos, szerelemből.
Bekasztlizták. A nője pedig várta, kint. És hogy az ürgevics ne felejtse el, itt kint van, aki várja őt, és szereti, ezért a börtön ablakával szemközti tölgyfára kötött egy feltűnő sárga szalagot, hogy valahányszor kinéz az ablakon, mindig az jusson eszébe, várják és szeretik.
Ezt a sajtó, mint mindent, kicsit feltupírozta.
Aztán jött a vietnámi háború... Sok-sok fiatal oda...
És a nagy Amerikában a házak elé, a fákra elkezdtek sárga szalagokat kötözni, hogy a katonák tudják, van, akit várnak, van, akit szeretnek, és van, aki hiányzik.
És az öbölháború idején egész Amerika telis-tele volt sárga szalagokkal.”
Más, komolyabb leírás szerint, egy busz Miamiból délnek tartott. Az egyik utas elmondta a sofőrnek, hogy most szabadult a börtönből. Hamis csekkek miatt három évet ült. A felesége megírta neki, ha talál valakit magának, ő bizony nem vár rá, ne is menjen haza. Ám ha mégis visszavárja a férjét, a falu főterén álló öreg tölgy köré egy sárga szalagot köt. Amikor a busz beért a városba, az utas kérte, hogy lassítson, mert látni szeretné a tölgyfát. Könnyekben tört ki, amikor meglátta a szalagot és nem is egyet, hanem több tucatnyit, amit a tölgyfára kötöttek. A sofőr még aznap telikürtölte a környéket a történettel, ami végül az újságokban is megjelent.
Ettől kezdve ez a szalag az amerikaiak számára a várakozás szimbóluma lett.
Ezzel a 28-ik mesével fejezem be 2017-et.
Békés, vidám, boldog új évet kívánok mindenkinek.
https://www.youtube.com/watch?v=SI8lf37SxSM

2017-12-20 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben

Egyetlen dalról.
Egy régebbi adás zenei szerkesztése közben bukkantam a csodálatos, ámde nem túl vidám dalra. Azonnal elküldtem Londonban élő barátnőmnek, aki oda volt a gyönyörűségtől.
- Lehet, hogy ezt mégsem teszem adásba, mert túl szomorú – mondtam neki.
- Ne törődj vele. – felelte – nemsokára jön a karácsony, akkor majd vidám dalokat szerkesztesz.
- Úristen – jajdultam fel - amit karácsonyra találtam, az annyira drámai, hogy mindenki öngyilkos lesz tőle, legelőször én – folytattam – de ne aggódj, nem a Szomorú vasárnapról mesélek, még akkor sem, ha idén a karácsony vasárnapra esik.
- Még ez is! – sóhajtott nagyot, és jót kacagtunk azon, hogy karácsony előtt, vagy karácsony hetében játsszam le valamelyik drámai zeneszámot.
Eldöntöttük. Szerdán fogom.
Ha valaki hallgatja ezt az adást - amit nem ajánlok - mindenesetre készítsen maga mellé egy jó nagy halom zsebkendőt.
Őszintén szólva sosem tartozott kedvenc ünnepeim közé a karácsony. Gyerekkoromban a Jézuska születését megelőző pár napban akkora volt otthon a feszültség, hogy mi gyerekek már avval sem tudtunk foglalkozni, hová rejtették szüleink az ajándékainkat, pedig Anyámnak remek ötletei voltak. Emlékszem, a nappali szobánk közepén volt egy hatalmas étkezőasztal, amit alul keresztpántok rögzítettek. Az asztallap és a fapántok között remekül elfért egy-egy laposabb csomag vagy egy könyv, amit hosszas keresgélés után, a testvéremmel együtt persze, hogy megtaláltuk. Mikor Mami rájött, odalett a meglepetés, még próbálkozott eljátszani, hogy Jézusom, ki tehette oda, kié lehet, hogy juttassuk vissza jogos tulajdonosának, de érezte, hogy minden igyekezete teljesen felesleges. Akkor kétségbeesetten odafordult Apámhoz és románul – mert, ha nem akarták, hogy mi értsük, románul beszéltek egymással – annyit mondott: a gyerekek megtalálták. Maradt még pénzünk új ajándékra? Pechjére a testvérem akkor már elég sokat értett románul, csak jól titkolta, így ezt is megértette és amikor kettesben maradtunk, elújságolta, hogy remek döntés volt kutatni, így többet kapunk.
Mai eszemmel, ez nagy gonoszság volt, de az akkori karácsonyainkon az sem segített volna, ha illúziókkal telve várjuk a szentestét. Azóta persze már tudom, „az illúzió boldogsága mindent megér”.
Az összes barátomnak és minden hallgatónak boldog, békés, gyönyörű ünnepet kívánok!
https://www.youtube.com/watch?v=KYRPhH60MRQ

2017-12-13 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben: Egyetlen dal, Sway dancing.
Szerdán táncolok, mert táncolni jó.
Mikor az ember éjt nappallá téve robotol, hogy a családjának mindent előteremtsen, akkor úgy gondolja, nem tarthat örökké, jönnek a békés, sikeresebb évek, a jól megérdemelt pihenés, csakhogy nem adatik meg mindenkinek ez a nyugalom. Sokan vannak, akiknek marad a robot, vagy még az sem. Szívük megtelik aggodalommal, lelkük riadalommal, félelemmel, ami megöl… Na ezért táncolok. A túlélésért. Hisz a tánc csodálatos lehetőséget kínál, hogy mindenről elfeledkezzünk, és boldogan repülhessünk a problémák fölé emelkedve.
Pár nappal ezelőtt, a középső unokámnak euritmia bemutatója volt. Ment a család, persze hogy ment. Útközben kérdeztem a papáját, tudja e mi is az az euritmia, nehogy felkészületlenül üljek be a nézőtérre. Éppen annyira tudta, mint én. Sehogy.
Tudatlanul, unoka-imádással teli izgalommal vártam a nézőtéren, hogy végre táncolni lássam a gyereket. Elkezdődött. Tánc is volt, meg nem is, unalmas volt és közben érdekes, viszont az én kis másodikosom olyan átéléssel megformált mozdulatokkal alakította a királyt, hogy egyszer csak úgy éreztem, irigylem. Nem az euritmiát, amiről azóta megtudtam, hogy a mozgásművészet egy sajátos formája, amelyben minden hangzónak van egy testtel kifejezhető alapmozdulata, hanem a közösséget, amelyben ez az élmény megadatott az én nyolcévesemnek. Én még emlékszem, a tánc régebben hozzátartozott egy-egy közösséghez. Ma nehéz megtalálni ezeket vagy nem is lehet.
Tudod Nagyanyó, ezt az euritmiát csinálni sokkal jobb, mint nézni, mondta bölcsen a bemutató végén. Igen. Én sem azért táncolok, hogy bárki elragadtatva nézze, hanem azért, mert táncolni jó.

2017-12-06 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben Egyetlen dal, Gershwin: Summertime.
Micsoda botorság havazás közben a nyáridőről mesélni. Egyáltalán micsoda elszántság vagy inkább önhittség kell ahhoz, hogy dalokról meséljek. Mondta is egy ismerősöm, honnan veszem magamnak a bátorságot, hisz sem zenetörténész, sem zeneesztéta nem vagyok. Valóban. Ám nem is áll szándékomban ilyen színekben pompázni. Ezek az adások mindössze arra vállalkoznak, hogy megosszam a hallgatókkal gondolataimat, amelyek egy-egy dal hallgatása közben eszembe jutnak. Bevallom, nem egyszerű és egy kicsit elbizonytalanított ez a kritika. Tényleg. Mit is akarok, elég felkészült vagyok, miről szólok, és kinek üzennek a meséim? Némi alkotói válság után mégis folytatom. Most például azért választottam ezt a dalt, mert ebben a borongós időben az a kérdés foglalkoztatott, miért olyan szomorú szinte az összes általam ismert altatódal, mint például ez a Gershwin szerzemény is amelynek 38100 különböző felvételét ismerhetjük.
Szóval ez a mese nem annyira a dalról, mint inkább az emlékeimről, a boldogságról és a szomorúságról szól. Mit tagadjam, melankolikus lesz.
https://www.youtube.com/watch?v=lnXLVTi_m_M

2017-11-29 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. 

Egyetlen dal. Bob Dylan dala, a Blowin in The Wind.
Bob Dylan manapság nem túl menő Magyarországon, hiszen felnőtt egy generáció, akiknek Dylan neve már semmit sem jelent, de bárhogy is van, a legjobb dalait akkor sem tudjuk elfelejteni.
Ma újra, vagy még mindig van miért Bob Dylan himnuszát énekelni, bár már régen nem vagyunk naivak, már régen tudjuk, ha sokszor nem is akarjuk beismerni, hogy nincs az a dal, ami békét hozna. 
Az ENSZ nemrégen nyilvánosságra került jelentése szerint, 2016-ban több mint nyolcezer gyerek halt meg, vagy sebesült meg fegyveres konfliktusokban világszerte. Afganisztánban 3512 gyerek esett áldozatul a fegyveres viszálynak. Jemenben 1340, Szíriában 1299 gyerek lelte halálát, vagy sebesült meg a polgárháborúban. És csak a gyerekekről szóló adatokat soroltam. 
Sok minden eszembe jutott, miközben Bob Dylan-ről írtam. A saját ifjúságom, a saját gyerekeim, akiknek már szinte semmit nem jelent, csakúgy, mint Che Guevara doktor úr, a forradalmár, akit pontosan 50 évvel ezelőtt, Bolíviában öltek meg, vagy John Lennon, aki október 6-án lett volna 77 éves, de nem lett. 
A gyerekeim a forradalmat legfeljebb filmekből, könyvekből, vagy tőlem ismerik és ha Lennonról mesélek homályos tekintettel, ők tudni vélik, hogy nem is volt olyan jó fej. Így van ez rendben. Saját hősöket, saját dalokat, saját idolokat keresnek, ám Bob Dylan dalának máig érvényes szövege őket is megérintheti, csak legyen, aki továbbadja. Most például én, Barna Imre fordításában.

Hány utat járjon végig valaki,
Hogy a neve ember legyen?
És hány tenger hosszat szálljon a galamb,
Míg partot ér és megpihen?
És hány bomba kell még, hogy az ágyúszót
Már ne tűrje senki sem?
Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél,
Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél.

Hány év, míg tengerbe porlik a hegy,
Míg kő a kövön nem marad?
Na és hány évig bírják még az emberek,
Hogy szabadnak lenni nem szabad?
Na és hányszor lehet még hogy félrenéz
Az ember s azt színleli: vak?
Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél,
Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél.

Hányszor kell nézni fölfelé,
Hogy előderengjen az ég?
És meddig füleljen, aki csupa fül,
Hogy meghallja: jajgatnak épp?
És hány újabb hulla döbbenti rá,
Hogy hullákból most már elég?
Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél,
Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél.

https://www.youtube.com/watch?v=vWwgrjjIMXA

( A 2017.10.18-i adás ismétlése )

2017-11-22 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. Egyetlen dal. Janis Joplin dala. Mercedes Benz.

A kis októberi forradalom ünnepe – hogy Petri Györgyöt idézzem – és november 4-e, a gyász napja között nehéz egyetlen dalt választani, arról mesélni, adást előállítani. Napokig, éjjel-nappal dolgozott az agyam és nem boldogultam vele. Csak az járt a fejemben, hogy az emberek, legalábbis az általam ismertek, talán azért félnek a forradalomtól, legyen az kicsi vagy nagy, és vágynak a vér nélküli változásra, mert a forradalmaknak kódolva van a vége. „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – idéztem magamban Antall József elhíresült mondását. Jól hangzik. Mondani könnyű, ám képzeletünkben egyszerre lobognak a piros-fehér-zöld és a fekete zászlók, hogy a durvább forradalmi képeket ne is említsem. „A többi néma csend.” Egészen addig, míg az emberek, legalábbis az általam ismertek, már nem félnek.
Mi köze mindennek Janis Joplin dalához, a Mercedes Benz-hez? Semmi.
https://www.youtube.com/watch?v=Qev-i9-VKlY

( A 2017.10.25-i adás ismétlése )

2017-11-15 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Fever.
Miközben mi itthon a forradalommal voltunk elfoglalva, és elszántan, reménykedve küzdöttünk a szabadságért, az Óperenciás tengeren túl, mint azt a történelem is bizonyította, a mi forradalmunknál kisebb gondja is nagyobb volt az emberek többségének, főleg a politikusoknak… Ám maradjunk a mi dolgunknál, a zenénél.
Szóval 1956-ban, Amerikában, egy álnéven író szerzőpáros előállt egy dallal, a szerelmi lázról. Nem ők mondták, de ide is illik, a szex megnyugvást hoz, a szerelem betegséget. Biztos így gondolták ők is, mert olyan buja, epekedő nótát írtak, hogy csak na. El is énekelte az amerikai R & B énekes, Little Willie John. A zenei kritikusoknak nagyon tetszett, de a Fever igazi sikerét Peggy Lee-nek köszönheti, aki az egész nótát átrendezte, új szövegrészeket írt hozzá, amiből lett is kis baj, mert a jogdíjak természetesen nem nála voltak, de megoldották ezt is. A dal, 1958-ban világsiker lett, amelynek annyi remek feldolgozása van, hogy a töredéke sem fér ebbe az adásba és ez még akkor is így lenne, ha hirtelen megtáltosodnék és egy óra helyett két órán keresztül mesélnék a hallgatóknak.
Ez az a dal, aminek magyarra fordított szövegét nem olvasom fel, mert Peggy Lee szövegváltozata elvette tőle a kedvem. Azt még csak lenyeltem, mikor arról énekelt, „A nap felkel reggel, A hold világít az éjszakában”, ám amikor odáig jutottam, hogy
Rómeó szerette Júliát
Júlia is ugyanígy érzett,
Mikor átölelte
És azt mondta "Júlia baby,
feltüzelsz".
Azonnal Vojtina Mátyás fűzfapoéta verse jutott eszembe: „Egy kis halál? Nem tesz semmit, őseinknek szintúgy volt.” Akkor határoztam el, hogy a szöveget felejtsük el, csak a zenére koncentráljunk, mert az jó. Nagyon!

2017-11-08 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Bei Mir Bist Du Schön.
Mikor néhány héttel ezelőtt a kislányom Berlinbe ment, az én imádott Berlinembe, indulás előtt megkérdezte: hozzak neked valamit? Bármit – válaszoltam – ami egy kicsit Berlin. Mikor megérkezett a Berlin Swing című CD-vel, majd kiugrottam volna a bőrömből, ha a lakásomban lenne bármi, amin egy CD-t le lehet játszani. Csak nézegettem a 25 dal címét és előadóját. Vajon mind ismerem? Ha igen, honnan és ha nem, miért nem? Jó játék volt magamban dúdolgatni az ismerős nótákat, egészen addig, míg a barátaim autójával elindultunk egy bécsi kirándulásra. Itt a remek alkalom, s ahogy robogni kezdett az autó, azonnal beindítottuk a muzsikát. Zárt térben szvinget hallgatni, megviseli az ember testét-lelkét. Olyan ez, mint koncertteremben rock and rollt élvezni. Táncolni nem lehet, csak a bőréből ugrik ki az ember. Fura érzés. Mintha leláncoltak volna.
A 25 dal között szerepel egy igazán nagy kedvencem. Erről mesélek. És legalább amig írom, néha felállok a számítógéptől és egy nagyot táncolok, énekelek. Isteni! Köszönöm a gyerekemnek!
Egy legenda szerint, amikor 1937-ben az Andrews Sisters előadásában megjelent Sholom Secunda "Bei Mir Bist Du Schön" című szerzeménye, a zeneszerző édesanyja annyira megzavarodott, hogy egy hétig böjtölt, megbánva addig elkövetett összes bűnét.
A mama, ahogy meghallotta a feldolgozást, azonnal rájött, hogy ez a nóta óriási siker lesz, viszont a fia két hónappal korábban, mindössze harminc dollárért adta el a dal jogait.
Természetesen a zeneszerzőnek fogalma sem volt arról, hogy ekkora sikert arat ez a betétdal, amelyet Jacob Jacobs-al írt 1932-ben, egy jiddis operett számára.
Erről a 30 dollárról, no meg a veszteségről jutott eszembe és került az adásba két régebbi írásom. Mindkettő a meggazdagodás vágyáról, a pénzről szól, „mert az illúzió boldogsága mindent megér” bár ezt már nem én mondom, hanem Füst Milán, az Atyafiak és nő című szatírjátékában.

2017-11-01 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben.

Egyetlen dal. Cher, vagy Nancy Sinatra dala, vagy Lady Gaga-é, nem is tudom. Bang Bang My Baby Shot Me Down.
Sonny Bono szerzeményét Cher énekelte először 1966-ban, ám a szerdai mese nem a dalról szól, hanem olyan történetekről, amelyeket ez az édesbús nóta juttatott eszembe. Saját gyerekkoromról, titkokról, művészetről, megrázkódtatásokról és egy kicsit a halálról is. Ennyi.
Ülök a számítógép előtt és arra gondolok, mi értelme van hétről hétre dalokról, emberekről mesélni. Kinek segít? Változik bármi is? Ráadásul ezek a mesék sosem arról szólnak, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Gyötrelmekről, fájdalmakról, félelmekről sokkal inkább. Van annyi baj a világban, még én is? Mindig elhatározom, jövő héten aztán nevettetek. Csak derűs történetekkel állok elő. Legyőzöm a dementorokat, ezeket a félelmetes lényeket a Harry Potterből, amelyekről csak azért szólok most, hogy még idejében észrevegyem, észrevegyük, a dementorok itt vannak!
Olvasom, látom a híreket és esküszöm, itt állnak előttünk és kiszippantják belőlünk mindazt, ami jó, ami szép, ami mi vagyunk, ami lehetnénk.
„A dementor, ha megteheti, addig élősködik rajtad, amíg olyanná nem válsz, mint ő maga: lelketlenné és gonosszá.”
Jó lesz vigyázni!

2017-10-25 17 óra Szerdán délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben Egyetlen dal. Janis Joplin dala. Mercedes Benz.

A kis októberi forradalom ünnepe – hogy Petri Györgyöt idézzem – és november 4-e, a gyász napja között nehéz egyetlen dalt választani, arról mesélni, adást előállítani. Napokig, éjjel-nappal dolgozott az agyam és nem boldogultam vele. Csak az járt a fejemben, hogy az emberek, legalábbis az általam ismertek, talán azért félnek a forradalomtól, legyen az kicsi vagy nagy, és vágynak a vér nélküli változásra, mert a forradalmaknak kódolva van a vége. „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – idéztem magamban Antall József elhíresült mondását. Jól hangzik. Mondani könnyű, ám képzeletünkben egyszerre lobognak a piros-fehér-zöld és a fekete zászlók, hogy a durvább forradalmi képeket ne is említsem. „A többi néma csend.” Egészen addig, míg az emberek, legalábbis az általam ismertek, már nem félnek.
Mi köze mindennek Janis Joplin dalához, a Mercedes Benz-hez? Semmi.
https://www.youtube.com/watch?v=Qev-i9-VKlY

2017-10-18 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. 

Egyetlen dal. Bob Dylan dala, a Blowin in The Wind.
Bob Dylan manapság nem túl menő Magyarországon, hiszen felnőtt egy generáció, akiknek Dylan neve már semmit sem jelent, de bárhogy is van, a legjobb dalait akkor sem tudjuk elfelejteni.
Ma újra, vagy még mindig van miért Bob Dylan himnuszát énekelni, bár már régen nem vagyunk naivak, már régen tudjuk, ha sokszor nem is akarjuk beismerni, hogy nincs az a dal, ami békét hozna. 
Az ENSZ nemrégen nyilvánosságra került jelentése szerint, 2016-ban több mint nyolcezer gyerek halt meg, vagy sebesült meg fegyveres konfliktusokban világszerte. Afganisztánban 3512 gyerek esett áldozatul a fegyveres viszálynak. Jemenben 1340, Szíriában 1299 gyerek lelte halálát, vagy sebesült meg a polgárháborúban. És csak a gyerekekről szóló adatokat soroltam. 
Sok minden eszembe jutott, miközben Bob Dylan-ről írtam. A saját ifjúságom, a saját gyerekeim, akiknek már szinte semmit nem jelent, csakúgy, mint Che Guevara doktor úr, a forradalmár, akit pontosan 50 évvel ezelőtt, Bolíviában öltek meg, vagy John Lennon, aki október 6-án lett volna 77 éves, de nem lett. 
A gyerekeim a forradalmat legfeljebb filmekből, könyvekből, vagy tőlem ismerik és ha Lennonról mesélek homályos tekintettel, ők tudni vélik, hogy nem is volt olyan jó fej. Így van ez rendben. Saját hősöket, saját dalokat, saját idolokat keresnek, ám Bob Dylan dalának máig érvényes szövege őket is megérintheti, csak legyen, aki továbbadja. Most például én, Barna Imre fordításában.

Hány utat járjon végig valaki,
Hogy a neve ember legyen?
És hány tenger hosszat szálljon a galamb,
Míg partot ér és megpihen?
És hány bomba kell még, hogy az ágyúszót
Már ne tűrje senki sem?
Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél,
Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél.

Hány év, míg tengerbe porlik a hegy,
Míg kő a kövön nem marad?
Na és hány évig bírják még az emberek,
Hogy szabadnak lenni nem szabad?
Na és hányszor lehet még hogy félrenéz
Az ember s azt színleli: vak?
Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél,
Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél.

Hányszor kell nézni fölfelé,
Hogy előderengjen az ég?
És meddig füleljen, aki csupa fül,
Hogy meghallja: jajgatnak épp?
És hány újabb hulla döbbenti rá,
Hogy hullákból most már elég?
Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél,
Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél.

https://www.youtube.com/watch?v=vWwgrjjIMXA

2017-10-11 17 óra Szerdán délután 5 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. és tessék megjegyezni, innen kezdve, minden szerdán délután Egyetlen dal. A világ egyik legszomorúbb dala, amelyet Amy Winehouse énekel. Back To Black.

Nem is tudom, lehet e ezt a történetet egy személyes élménnyel kezdeni, de talán mégis érdekes lehet, hogy mikor az én barátnőmnek mondtam, Amy Winehouse-ról szeretnék mesélni a Bézsben, nem fogadta kitörő örömmel. Miért éppen erről a lepusztult, narkós botrányhősről akarsz műsort csinálni – kérdezte. Én a dalait sem hallgatom meg, annyira nem érdekel – tette hozzá. Bekapcsoltam a számítógépem, megkerestem a Back To Black-et és közben meséltem, hogyan lett narkós, mivel tette tönkre a szerelme, miért nem tudott az apja miatt lejönni a szerről. Egy idő után azon kaptuk magunkat, hogy már a nem is emlékszem hányadik Winehouse dalt hallgatjuk. Az én barátnőm egyre kevésbé utálta, egyre közelebb került az emberhez, akit történetesen Amy Winehous-nak neveztek.
Aztán egy pár nappal később elutaztunk Szlovéniába, a tengerpartra, ahol az én barátnőm elvesztette a telefonját. Kétségbeesetten kerestük a boltban, ahol megtalálni reméltük, de sehol semmi. A vásárlók és az eladók a legkisebb együttérzést sem mutatták, sőt, izgatott jelenlétünk kifejezetten zavarta őket. Az üzlet kijáratával szemben egy kopaszra nyírt, meglehetősen lerobbant, láthatóan kábítózó, de minimum alkoholista csaj ült. Egyik kezével kiskutyát ölelt, másik kezében a telefonja, előtte egy tábla, amelyre a jól ismert szöveg volt angolul és szlovénül írva: élelemre gyűjtök. Mikor kiléptünk a boltból, azonnal észrevette, baj van. Segíthetek, kérdezte angolul. Az én barátnőm, szintén angolul, elmondta, hogy mi a dráma tárgya, mire a lány elkérte a telefonszámát és gondolkodás nélkül tárcsázni kezdte, majd folyamatosan hívogatta a külföldi számot, hátha valahol felcsendül a hangja és megleljük. Visszament a boltba, fel-alá sétálgatott az utcán, ahol járhattunk, de minden kísérlete eredménytelen volt. Bánatosan elköszöntünk, majd mentünk tovább, egy másik üzletbe, hátha ott megtaláljuk. Így is lett. Beléptünk, és a pulton várt minket a telefon, kis piros tokjában, természetesen lehalkítva, hogy még véletlenül se hallja meg senki kitartó csöngetésünket. Az én barátnőm az átélt izgalmaktól sírva lépett ki a boltocska ajtaján, ahol éppen kiskutyáját sétáltatta a kopasz lány. Messziről kiáltottuk, megvan, megvan! A lány arca felderült, ölelésre emelte karját, de vissza is húzta, hátha az ő piszkos ruhájától, kopasz fejétől megrémül a turista, ám az én barátnőm odalépett hozzá, átölelte és könnyezve megköszönte a segítséget. Egészen megrendítő jelenet volt. 
Mikor már eltávolodtunk, felém fordulva azt mondta: lehet, hogy Amy Winehouse-nak is egy ölelés hiányzott. Akkor döntöttem el végleg, hogy erről a lepusztult, narkós csajról és az ő gyönyörű daláról mesélek szerdán délután a rádió bézsben.

https://www.youtube.com/watch?v=0_25S5BgTlg



( A 2017.09.06-i adás ismétlése )

2017-10-04 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben (www.radiobezs.hu) Egyetlen dal, Adele dala a Rolling in the deep.

Ezzel a választással igazán nem akartam a mélybe gördülni, nem is kedvelem Adele-t, ám valamiért mégis izgatott sikerének titka. Valójában akkor kezdtem odafigyelni rá, mikor Amy Winehaus meséjét írtam és rátaláltam egy koncertfelvetelre, amelyen Adele búcsúzott Amy-tol, Bob Dylan gyönyörű dalával. "Érezd a szerelmem" énekelte szívből ez a leginkább hivatalnok külsejű duci nő ennek a rendhagyó, tragikus sorsú lánynak... Hogyan, miért? Ezért választottam Adele-t, és mert nekem ez a nóta tetszik.

2017-09-27 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben.

Egyetlen dal, amelyről az adásban derül ki, hogy kettő és még az is lehet, hogy három. Waltzing Matilda
A dalválasztás oka Tom Waits. Róla akartam mesélni, ám ez a dal sokkal többről szól. Füstös kocsmákról, csavargókról, a világháborúról, az ausztrál patrióták nem hivatalos himnuszáról, egy filmről és a föld pusztulásáról.
Ha valakinek a hangjáról a piálás és a bagózás jut eszembe, hát az Tom Waits. Tegnap hallottam, annyira szép ez a blues, hogy már nem is szép. Csakhogy én nem így gondolom. Elkezdem hallgatni ezt a nótát, rámtör valami furcsa szomorúság, de nem a sírós, hanem a finom, és máris kezemben cigaretta, no meg a pálinkáspohár, pedig sosem iszom egyedül, csak ha őt hallgatom.
Tom Waits-et a fiamnak köszönhetem. Még együtt laktunk, még az én kisfiam volt és nem az unokám édesapja, mikor a szobájából napokig ez a whisky ízű hang szűrődött ki. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ülök mellette és ugyanaz a kamaszbánat öntött el, mint őt. Ezekben a percekben olyan közel kerültem hozzá, mint addig tán soha. 
Sosem felejtem el Tom Waits-nek ezt az érzést. Azóta is mindig megérint ez a fájdalmas zene. Igen. Mikor minden összedől és a világ teljesen kilátástalan körülötted, akkor mégis elkap valami reményféle, vágy a túlélésre: „Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan...” mondhatnám Zorbával, a göröggel, aki nem is tudom, hogy jutott most eszembe, de igen így van ez Tom Waits balladájával is: „Táncolj Matilda, Egy valcert Matilda, velem!”
A többiről szerdán délután 5 órától.
https://www.youtube.com/watch?v=vGpwgHqlfWo

2017-09-20 17 óra Egyetlen dal. Ray Charles örökzöldje, a Hit the road Jack, 1961-ből.

Annyi szomorúságról meséltem az elmúlt hetekben, hogy úgy éreztem, ideje összeszedni magam és felpörgetni kicsit a hangulatot.
Mikor ver az Isten és már minden összedőlni látszik, akkor csak előkapom ezt a nótát, üvöltve elküldöm az éppen aktuális Jack-et melegebb éghajlatra, énekelek, táncra perdülök, és ideig óráig látszólag minden rendben lesz.
A Hit the road Jack története elég egyszerű. Egy kutyálkodás - amit a Google fordító kutyogásnak fordított, hogy jókedvre derítsen - nos tehát egy kis hancúrozás után, a férfi megpróbál visszakerülni asszonya kegyeibe. Ám azt már nem akarja, hogy kevés keresetét vele kelljen megosztani. Sokkal szívesebben költi aprópénzét rossz szokásaira.
A Hit The Road Jack-nek nincs mélyebb értelme, csak egy csomó kacagás, túlhangsúlyos érzelmek és egy fickó, aki mindent megpróbál, hogy asszonyát meggyőzze.
Azért túlzottan ne reménykedjen senki. Sikerült ebbe a történetbe is egy kis szívfájdalmat csempésznem.

2017-09-13 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben.

Egyetlen dal. Gelem, gelem, Dzselem dzselem, Gyelem, gyelem, ki, hogy ejti, de ismerik a dalt Opre Roma vagy Romale Shavale címen is. 
Talán kevesen tudják, hogy ezt a népszerű cigánydalt 1971-ben, a Londonban tartott első Roma Világkongresszuson fogadták el, mint Romahimnuszt.
Miért éppen ezt a dalt választottam? Valójában azért, hogy a romahimnusz segítségével két nagy kedvencemről, egy lengyel, cigány költőnő élettörténetéről és egy orosz-cigány zenészről, a Loyko trió alapítójáról mesélhessek. 
Papusa álma az volt, hogy cigány nyelven írt verseit, dalait a világ elé tárja, hogy a roma közösségen kívül is méltó legyen az elismerésre. Papusát a kor és közössége, amelyben élt, még büntette ezért. Az ő útja, életében a kiközösítést hozta el, ám a világ mégis megismerhette fantasztikus tehetségét. 
Álma tudtán kívül vált valóra.
Szergej Erdenko arról álmodott, hogy az orosz-cigány zenét egyetemes művészetté tegye, egyesítve a különböző műfajokat és kultúrákat. Méltóvá akart válni arra, hogy a világ legjobb színpadain hangozhasson fel muzsikája.
A Loyko trió alapítójának álma valósággá vált.

2017-09-06 17 óra Szerda délután 5 órától új mesét mondok a Rádió Bézsben, és tessék megjegyezni, innen kezdve, minden szerdán délután Egyetlen dal. A világ egyik legszomorúbb dala, amelyet Amy Winehouse énekel. Back To Black.

Nem is tudom, lehet e ezt a történetet egy személyes élménnyel kezdeni, de talán mégis érdekes lehet, hogy mikor az én barátnőmnek mondtam, Amy Winehouse-ról szeretnék mesélni a Bézsben, nem fogadta kitörő örömmel. Miért éppen erről a lepusztult, narkós botrányhősről akarsz műsort csinálni – kérdezte. Én a dalait sem hallgatom meg, annyira nem érdekel – tette hozzá. Bekapcsoltam a számítógépem, megkerestem a Back To Black-et és közben meséltem, hogyan lett narkós, mivel tette tönkre a szerelme, miért nem tudott az apja miatt lejönni a szerről. Egy idő után azon kaptuk magunkat, hogy már a nem is emlékszem hányadik Winehouse dalt hallgatjuk. Az én barátnőm egyre kevésbé utálta, egyre közelebb került az emberhez, akit történetesen Amy Winehous-nak neveztek.
Aztán egy pár nappal később elutaztunk Szlovéniába, a tengerpartra, ahol az én barátnőm elvesztette a telefonját. Kétségbeesetten kerestük a boltban, ahol megtalálni reméltük, de sehol semmi. A vásárlók és az eladók a legkisebb együttérzést sem mutatták, sőt, izgatott jelenlétünk kifejezetten zavarta őket. Az üzlet kijáratával szemben egy kopaszra nyírt, meglehetősen lerobbant, láthatóan kábítózó, de minimum alkoholista csaj ült. Egyik kezével kiskutyát ölelt, másik kezében a telefonja, előtte egy tábla, amelyre a jól ismert szöveg volt angolul és szlovénül írva: élelemre gyűjtök. Mikor kiléptünk a boltból, azonnal észrevette, baj van. Segíthetek, kérdezte angolul. Az én barátnőm, szintén angolul, elmondta, hogy mi a dráma tárgya, mire a lány elkérte a telefonszámát és gondolkodás nélkül tárcsázni kezdte, majd folyamatosan hívogatta a külföldi számot, hátha valahol felcsendül a hangja és megleljük. Visszament a boltba, fel-alá sétálgatott az utcán, ahol járhattunk, de minden kísérlete eredménytelen volt. Bánatosan elköszöntünk, majd mentünk tovább, egy másik üzletbe, hátha ott megtaláljuk. Így is lett. Beléptünk, és a pulton várt minket a telefon, kis piros tokjában, természetesen lehalkítva, hogy még véletlenül se hallja meg senki kitartó csöngetésünket. Az én barátnőm az átélt izgalmaktól sírva lépett ki a boltocska ajtaján, ahol éppen kiskutyáját sétáltatta a kopasz lány. Messziről kiáltottuk, megvan, megvan! A lány arca felderült, ölelésre emelte karját, de vissza is húzta, hátha az ő piszkos ruhájától, kopasz fejétől megrémül a turista, ám az én barátnőm odalépett hozzá, átölelte és könnyezve megköszönte a segítséget. Egészen megrendítő jelenet volt. 
Mikor már eltávolodtunk, felém fordulva azt mondta: lehet, hogy Amy Winehouse-nak is egy ölelés hiányzott. Akkor döntöttem el végleg, hogy erről a lepusztult, narkós csajról és az ő gyönyörű daláról mesélek szerdán délután a rádió bézsben.

https://www.youtube.com/watch?v=0_25S5BgTlg

2017-08-29 20 óra Kedden este 8 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. Egyetlen dal. Quizás, quizás, quizás, Perhaps, perhaps, perhaps, magyarul Talán, talán, talán.

Ezt a dalt azért választottam, mert a rádió főszerkesztője, Fodor János valamelyik nap megosztotta a Facebookon és egyrészt ő a főnök, én pedig mérhetetlenül szervilis vagyok, szóval szerezzünk neki örömet. Másrészt eszembe jutott, amikor hívott, hogy legyek a rádiójában műsorvezető, nagy gyáván sokáig válaszoltam, hogy talán, pedig igaz lelkemre, nemet szerettem volna mondani, de azért kicsit dolgozott bennem az igen is. Szerencsére nem törődött a talánjaimmal, csak biztatott és biztatott. Ez lett belőle. Köszönet érte.
https://www.youtube.com/watch?v=SEQpp2xvWY0

( A 2017.07.11-i adás ismétlése )

2017-08-22 20 óra Mielőtt újra ajánlanám keddi műsoromat, köszönetet kell mondanom a hallgatóknak, Facebook társaimnak, akik elhalmoznak ötletekkel, ajánlatokkal, mi legyen az az Egyetlen dal, amit minden kedden este megosztok a Bézs hallgatóival. Különösen hálás vagyok Soós Péter Jánosnak, aki nem csak dalokat, hanem feldolgozásokat, történeteket is gyűjt nekem. Már csak le kell ülnöm, meg kell írnom, hogy aztán elmeséljem Önöknek, nektek.

Szóval kedden este 8 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz.  Egyetlen dal. Bob Marley világhírű dala a No woman, no cry.
Ki is volt valójában Bob Marley? Lázadó? Költő? Szabadságharcos? Az emberek általában csak annyit tudnak róla, hogy ő volt a reggae utazó nagykövete. „Sokan azt hiszik, Bob próféta volt. Én sokkal inkább hírnöknek gondolom.” - mondta egy barátja.
Önmagáról csak így szólt: senki sem vagyok.
„A forradalmat és a harcot tollal és gitárral vívta. Azzal üzent a nevünkben. A zenét arra használta, hogy a szöveget belénk vésse annyira, hogy mindenki azonosulhasson vele. – mondta Ester Anderson, jamaicai színésznő, Bob legjobb barátja, segítője. 
Ne, ne sírj asszony, minden rendben lesz. – üzente Marley ezzel a dallal, és én hinni szeretnék neki.
https://www.youtube.com/watch?v=JJisgD98f0E

( A 2017.05.16-i adás ismétlése )

2017-08-15 20 óra Kedden este nyolc órától új mesét mondok a Rádió Bézsben Egyetlen dal. Jeanne Moreau dala. Le Tourbillon de la vie. Az élet forgataga.

A róla szóló mesét nem egyedül, hanem mondhatnám európai összefogással írtam. Egy Írországban élő hallgató ajánlotta, és nem egyszerűen csak felhívta a figyelmem, hanem fantasztikus munkát is végzett. Összegyűjtött közel félszáz feldolgozást és egy sor olyan információt, esszét, kritikát, visszaemlékezést küldött, amelyek mind-mind Jeanne Moreau-ról, illetve a Jules és Jim című Truffaut filmről íródtak, hiszen ez a sanzon ebben a filmben szólalt meg.
Egy ilyen ajánlatot nem lehet nem elfogadni. Sőt. Boldogságot szerzett vele. Ám evvel még nem ért véget a közreműködők sora. Budapest és Eger is beszállt. A keddi adásban elhangzó két dal francia szövegét barátaim, egy egri tanárnő és egy budapesti kommunikációs szakember fordította le kérésemre, bár a gyönyörű fordítások nem kerülnek adásba időhiány miatt, mégis köszönöm! A Londonban élő barátnőm egyszerűen csak végig hallgatta, hogy mit is gondolok a dalról, a filmről, a barátságról, a szerelemről, az életről és az élet végéről. Nélkülük szegényebb lenne ez a mese.
Jeanne Moreau 89 éves korában, július 31-én, jól itt hagyott engem és mindenkit, akik szerették. Siratjuk, fájdalommal teli a szívünk, de az emberek, néhány ritka kivételtől eltekintve, 89 éves koruk körül általában meghalnak. De nem Jeanne Moreau, Ő nem halhat meg. Hát persze hogy nem. Róla szól az a kifejező magyar szó: halhatatlan.
A dal, amit mellékelek, Jeanne Moreau egy másik sanzonja. Adieu Ma Vie. Isten veled életem, én tovább állok. Isten veled életem, annak minden gondja, én most örökre kiszállok.

2017-08-08 20 óra Kedden este 8 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. Egyetlen dal. I Put a Spell on You.. Megbabonáztalak.

Ez a dal engem is megbabonázott. Ahányszor csak meghallgatom, úgy varázsol el, emel föl, hogy közben megráz, összetör, feldob magasra, de földhöz is ver, ám mindenképpen magával ragad, hogy hosszan ne eresszen el – olvastam a You Tube-on.
A blues és a rock kiemelkedő szerzeményének szerzője Screamin Jay Hawkins volt. Dalának útját követve találkozhatunk Jim JarmuschalHalász PéterrelNina Simone-val és sok, sok érdekes történettel. 
A szerző felvételét főleg azért csatoltam, mert nem elég hallgatni, látni is kell. Őrült, elképesztő, fantasztikus!
https://www.youtube.com/watch?v=orNpH6iyokI

( A 2017.05.23-i adás ismétlése )

2017-08-01 20 óra Kedden este 8 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. 

Egyetlen dal. Jacques Brel - Ne Me Quitte Pas. Ne hagyj el.
Edith Piaf szerint Jacques Brel „Erejének legvégső határáig megy el. Éneklése életének értelmét fejezi ki. Minden sora arcul csap, majd otthagy a varázslatban.” Brel szinte kizárólag franciául írta és vette fel dalait. A francia nyelvterületeken minden idők legjobb francia szerzőjeként ismerik a mainapig, pedig flamandnak vallotta magát és flamand énekesként mutatkozott be a világ számára.
Ám Brel dalaiban és nyilatkozataiban is nagyon kritikus volt a flamandokkal szemben. Maga mondta egyszer „Ha király lennék” minden flamandot Vallóniába és minden vallont Flandriába küldenék hat hónapra. Mint a katonaságban. Családban élnének és ez minden etnikai és nyelvi problémát gyorsan megoldana. Mert mindenkinek ugyanúgy fáj a foga, mindenki szereti az anyját, és mindenki szereti vagy utálja a spenótot. Ezek azok a dolgok, amik igazán számítanak.”
Brel fiatal és karcos volt, lázas és gyengéd, folyamatosan lebegett a nevetés és a könnyek között. Felejthetetlen!
És azt még el is felejtettem leírni, hogy Jacques Brel-ről egy metróállomást is elneveztek Brüsszelben, pedig verseiben, nyilatkozataiban egyáltalán nem kímélte őket, de az egy másik világ. Ott nem gyűlölik, ott becsülik az ország elszármazott szülötteit.

( A 2017.07.04.i adás ismétlése )

2017-07-25 20 óra Kedden este 8 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. Egyetlen dal. Green, Green Grass of Home. Az otthon zöld füvén.

„Mikor Tom Jones megjelent a Green green grass of home című dalával, mi padlót fogtunk. Azt a dalt nem lehetett elégszer meghallgatni, és nem éreztük cikinek, pedig volt már a Beatles és a Rolling Stones is. Ennek a pasinak olyan hangja volt, hogy libabőrös lett a karom, akárhányszor meghallottam.” – írta egy blogszerző. 
Nagy dolog, ha egy-egy világsikerű dal telibe találja az érzelmeket. Tulajdonképpen mindegy is, miről szól a szöveg, ha megérint, felidéz, segít az emlékezésben. A lelkedbe költözik és nem ereszt.
Hát ilyen dal a Green, green Grass of Home is.
Most mégsem Tom Jones énekét mutatom, hanem egy Lappföldön élő idős hölgy homevideóját.
Imádom ezt a lappföldi nénit. Imádom, ahogy fúj a szél körülötte, ahogy énekel, imádom a hibás felvételt. Jó lenne ilyennek lenni. Néha csak ülni és énekelni, mint gyerekkorunkban. Mert, ha már dalolgatni sem tudunk, nagy a baj.
https://www.youtube.com/watch?v=RjndqRTWblc

( A 2017.06.13-i adás ismétlése )

2017-07-18 20 óra Kedden este 8 órától nem mondok új mesét a Rádió Bézsben Ismétlés lesz. Egyetlen dal. Simon és Garfunkel, The Sound of Silence. A csend hangjai.

Minden idők egyik legcsodálatosabb könnyűzenei szerzeménye, amely annak ellenére is töretlenül népszerű, hogy már 57 éve íródott.
Kedden este egyetlen dal segítségével szétnézek kicsit az összeesküvéselméletek világában is. Paul Simon dalának szövege, a konteo szerzői szerint, valószínűleg az 1960-as évek elején, a Silent Sound-nak nevezett titkos kód segítségével végzett katonai kísérlet eredménye volt, amire a dal szövege ad egyértelmű bizonyítékot. Szóval nem a katonai kódot nevezték el Paul Simon daláról, hanem a dal született a kód felhasználásának eredményeként. Világos, mint a vakablak. „Halló sötétség, öreg barátom!”
https://www.youtube.com/watch?v=fQxG9E_Hf6Y

( 2017.05.30-i adás ismétlése )

2017-07-11 20 óra Kedden este nyolc órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Quizás, quizás, quizás, Perhaps, perhaps, perhaps, magyarul Talán, talán, talán.

Ezt a dalt azért választottam, mert a rádió főszerkesztője, Fodor János valamelyik nap megosztotta a Facebookon és egyrészt ő a főnök, én pedig mérhetetlenül szervilis vagyok, szóval szerezzünk neki örömet. Másrészt eszembe jutott, amikor hívott, hogy legyek a rádiójában műsorvezető, nagy gyáván sokáig válaszoltam, hogy talán, pedig igaz lelkemre, nemet szerettem volna mondani, de azért kicsit dolgozott bennem az igen is. Szerencsére nem törődött a talánjaimmal, csak biztatott és biztatott. Ez lett belőle. Köszönet érte.
https://www.youtube.com/watch?v=SEQpp2xvWY0

2017-07-04 20 óra Kedden este nyolc órától új mesét mondok a Rádió Bézsben 

Egyetlen dal. Jacques Brel - Ne Me Quitte Pas. Ne hagyj el.
Edith Piaf szerint Jacques Brel „Erejének legvégső határáig megy el. Éneklése életének értelmét fejezi ki. Minden sora arcul csap, majd otthagy a varázslatban.” Brel szinte kizárólag franciául írta és vette fel dalait. A francia nyelvterületeken minden idők legjobb francia szerzőjeként ismerik a mainapig, pedig flamandnak vallotta magát és flamand énekesként mutatkozott be a világ számára.
Ám Brel dalaiban és nyilatkozataiban is nagyon kritikus volt a flamandokkal szemben. Maga mondta egyszer „Ha király lennék” minden flamandot Vallóniába és minden vallont Flandriába küldenék hat hónapra. Mint a katonaságban. Családban élnének és ez minden etnikai és nyelvi problémát gyorsan megoldana. Mert mindenkinek ugyanúgy fáj a foga, mindenki szereti az anyját, és mindenki szereti vagy utálja a spenótot. Ezek azok a dolgok, amik igazán számítanak.”
Brel fiatal és karcos volt, lázas és gyengéd, folyamatosan lebegett a nevetés és a könnyek között. Felejthetetlen!
És azt még el is felejtettem leírni, hogy Jacques Brel-ről egy metróállomást is elneveztek Brüsszelben, pedig verseiben, nyilatkozataiban egyáltalán nem kímélte őket, de az egy másik világ. Ott nem gyűlölik, ott becsülik az ország elszármazott szülötteit.

2017-06-27 20 óra Kedden este nyolc órától mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Bella ciao.

A Bella ciao, drámai atmoszférájával, magával ragadó, érzelmes dallamával kamaszkori emlékeim élvonalában szerepel. 
Mennyi mindenről mesél egy dal. Békéről, szabadságról, életekről, élni akarásról, gyermekkorról, emlékekről, elfogadásról.
Jó hallgatni. Jó hinni a szabadságban.

( A 2017.05.02-i adás ism)

https://www.youtube.com/watch?v=RzF47R_LnEg

2017-06-20 20 óra Kedden este nyolc órától új mesét mondok a Rádió Bézsben.

Egyetlen dal. A Whiter Shade Of Pale. “Halványnál is fehérebb árnyalat” vagy „A fehérnél is halványabb árnyalat”, de fordítják árnyéknak is. Igazából eldönthetetlen. Én magam az árnyalatra teszem le a voksom, hisz szerintem ez a cím egy lány sápadtságára utal. No de ha már egy egyszerű cím megértése is ennyi bonyodalmat okoz, mit reméljünk a dal szövegétől. Tényleg olyan megfejthetetlen, mint mondják? 
Egy film zárójelenetében a dal szövegéről kérdezik a zenekar menedzserét. 
- Ez nagyon mély, Jimmy. Mit jelent? – kérdi a riporter 
- Hát, ha én azt tudnám! - válaszolt a menedzser.
Igazán izgalmas munka volt ezzel a dallal foglalkozni Talányos szövege, Bach zenéje, világirodalmi utalásai alaposan megnehezítették a dolgom. Egy biztos, nekem soha többet ne mondja senki, hogy a rock könnyűzene.

2017-06-13 20 óra Kedden este nyolc órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Green, Green Grass of Home. Az otthon zöld füvén.

„Mikor Tom Jones megjelent a Green green grass of home című dalával, mi padlót fogtunk. Azt a dalt nem lehetett elégszer meghallgatni, és nem éreztük cikinek, pedig volt már a Beatles és a Rolling Stones is. Ennek a pasinak olyan hangja volt, hogy libabőrös lett a karom, akárhányszor meghallottam.” – írta egy blogszerző. 
Nagy dolog, ha egy-egy világsikerű dal telibe találja az érzelmeket. Tulajdonképpen mindegy is, miről szól a szöveg, ha megérint, felidéz, segít az emlékezésben. A lelkedbe költözik és nem ereszt.
Hát ilyen dal a Green, green Grass of Home is.
Most mégsem Tom Jones énekét mutatom, hanem egy Lappföldön élő idős hölgy homevideóját.
Imádom ezt a lappföldi nénit. Imádom, ahogy fúj a szél körülötte, ahogy énekel, imádom a hibás felvételt. Jó lenne ilyennek lenni. Néha csak ülni és énekelni, mint gyerekkorunkban. Mert, ha már dalolgatni sem tudunk, nagy a baj.
https://www.youtube.com/watch?v=RjndqRTWblc

2017-06-06 20 óra Azok a szép napok. Those Were The Days my friends.

Erről csak úgy eszembe jutott, milyen is a világ és benne milyenek vagyunk mi. Elrévedezünk az ifjúságunkon, szívünk telve szeretettel, nosztalgiával. Milyen szép is volt, csal meg sokszor az emlékezet.
Kedden este egyetlen dal segítségével szétnézek kicsit a világban. 1968-tól napjainkig keresem azokat a szép napokat, a régi szép időket, amelyek nem is voltak annyira csodálatosak.

https://www.youtube.com/watch?v=lh_h-KdbBrE

( 2017.04.18.-i adás ismétlése. )

2017-05-30 20 óra Kedden este nyolc órától új mesét mondok a Rádió Bézsben (radiobezs.hu). Egyetlen dal. Simon és Garfunkel, The Sound of Silence. A csend hangjai.

Minden idők egyik legcsodálatosabb könnyűzenei szerzeménye, amely annak ellenére is töretlenül népszerű, hogy már 57 éve íródott.
Kedden este egyetlen dal segítségével szétnézek kicsit az összeesküvéselméletek világában is. Paul Simon dalának szövege, a konteo szerzői szerint, valószínűleg az 1960-as évek elején, a Silent Sound-nak nevezett titkos kód segítségével végzett katonai kísérlet eredménye volt, amire a dal szövege ad egyértelmű bizonyítékot. Szóval nem a katonai kódot nevezték el Paul Simon daláról, hanem a dal született a kód felhasználásának eredményeként. Világos, mint a vakablak. „Halló sötétség, öreg barátom!”
https://www.youtube.com/watch?v=fQxG9E_Hf6Y

2017-05-23 20 óra Kedden este nyolc órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. I Put a Spell on You.. Megbabonáztalak.

Ez a dal engem is megbabonázott. Ahányszor csak meghallgatom, úgy varázsol el, emel föl, hogy közben megráz, összetör, feldob magasra, de földhöz is ver, ám mindenképpen magával ragad, hogy hosszan ne eresszen el – olvastam a You Tube-on.
A blues és a rock kiemelkedő szerzeményének szerzője Screamin Jay Hawkins volt. Dalának útját követve találkozhatunk Jim Jarmuschal, Halász Péterrel, Nina Simone-val és sok, sok érdekes történettel. 
A szerző felvételét főleg azért csatoltam, mert nem elég hallgatni, látni is kell. Őrült, elképesztő, fantasztikus!
https://www.youtube.com/watch?v=orNpH6iyokI

2017-05-16 20 óra Mielőtt újra ajánlanám keddi műsoromat, köszönetet kell mondanom a hallgatóknak, Facebook társaimnak, akik elhalmoznak ötletekkel, ajánlatokkal, mi legyen az az Egyetlen dal, amit minden kedden este megosztok a Bézs hallgatóival. Különösen hálás vagyok Soós Péter Jánosnak, aki nem csak dalokat, hanem feldolgozásokat, történeteket is gyűjt nekem. Már csak le kell ülnöm, meg kell írnom, hogy aztán elmeséljem Önöknek, nektek.

Szóval kedden este nyolc órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Bob Marley világhírű dala a No woman, no cry.
Ki is volt valójában Bob Marley? Lázadó? Költő? Szabadságharcos? Az emberek általában csak annyit tudnak róla, hogy ő volt a reggae utazó nagykövete. „Sokan azt hiszik, Bob próféta volt. Én sokkal inkább hírnöknek gondolom.” - mondta egy barátja.
Önmagáról csak így szólt: senki sem vagyok.
„A forradalmat és a harcot tollal és gitárral vívta. Azzal üzent a nevünkben. A zenét arra használta, hogy a szöveget belénk vésse annyira, hogy mindenki azonosulhasson vele. – mondta Ester Anderson, jamaicai színésznő, Bob legjobb barátja, segítője. 
Ne, ne sírj asszony, minden rendben lesz. – üzente Marley ezzel a dallal, és én hinni szeretnék neki.
https://www.youtube.com/watch?v=JJisgD98f0E

2017-05-09 20 óra Kedden este nyolc órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Dona Dona.

"Gyerekkoromban anyám énekelte nekem ezt a dalt minden este." A YouTube-on találtam ezt a néhány szót, mikor Joan Baez világhírű dalát hallgattam, és megint az jutott eszembe, mennyi mindenről mesél egy dal. 
Mesél a kisgyerekről, akinek Anyja énekel esténként, hogy ne szorongjon. A katonáról, akinek a csodálatos világról dalolnak nagyhírű énekesek, hogy túléljék a túlélhetetlent. A szabadságukért küzdőkről, akiknek a dal erőt ad a küzdelemhez. 
Az a történet, amiről kedden mesélek, a félelemről szól, bár mégis inkább arról hogyan enyhít a dal a kétségbeesésen.

2017-05-02 20 óra Kedden este nyolc órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Bella ciao.

A Bella ciao, drámai atmoszférájával, magával ragadó, érzelmes dallamával kamaszkori emlékeim élvonalában szerepel. Bevallom, a hetek óta utcára vonuló fiatalok és május elseje csalták belőlem elő ezeket az emlékeket.
Mennyi mindenről mesél egy dal. Békéről, szabadságról, életekről, élni akarásról, gyermekkorról, emlékekről, elfogadásról.
Jó hallgatni. Jó hinni a szabadságban. 
Ez már az ötödik történet és még nagyon sok van a tarsolyomban.

2017-04-25 20 óra Kedden este nyolc órától új mesét mondok a Rádió Bézsben. Egyetlen dal. Papirosen.

Nem túl régen egy rabbi azt mondta nekem, hogy nincsenek mesék, nincsenek jó tündérek, csak az ember van. Beszédünk, gondolataink akkor lesznek egyek velünk, ha jóakarattal igazat és fontosat mondunk. Szép gondolat, csak úgy tűnik, nincs rá társadalmi igény.
Ezért szándékosan és következetesen írok mesét. Írásaim jó pár részlete tudományosan nem bizonyított, ám mégis úgy hiszem, igaz és fontos történetek ezek. Ma a Papirosenről.
Milyen zene ez? Szentimentális, szívbemarkoló, megrendítő? Igen. Ez mind igaz a dalra és a történeteire is.
Ezt a melódiát a Zsidó Művészeti Napok és az Élet Menete tiszteletére választottam.
https://www.youtube.com/embed/q-opHpayQow

2017-04-18 20 óra Egyetlen dal. Kedden este nyolc órától új mese a Rádió Bézsben.

Azok a szép napok. Those Were The Days my friends.
Erről csak úgy eszembe jutott, milyen is a világ és benne milyenek vagyunk mi. Elrévedezünk az ifjúságunkon, szívünk telve szeretettel, nosztalgiával. Milyen szép is volt, csal meg sokszor az emlékezet.
Kedden este egyetlen dal segítségével szétnézek kicsit a világban, 1968-tól napjainkig keresem azokat a szép napokat, a régi szép időket, amelyek nem is voltak annyira csodálatosak.

2017-04-11 20 óra Múlt héten lement az első adásom a Rádió Bézsben ( Csevegés c. műsor 2017-04-05 17 óra ) egy dalról, annak minden elágazásáról, történelmi együttállásairól. Sok dicsérő szót kaptam a hallgatóktól, jólesett, örültem. Innen kezdve nem vicc. 

Minden kedden  20.00 és 20.55 között hallgathatjátok a meséimet Egyetlen dal címmel. Hetente beszélek egy-egy népszerű dalról, és arról, hogy választ ki a világ néhány egyszerű sort vagy dallamot saját jó, netán gonosz gondolatainak kifejezésére. Megköszönöm, ha kíváncsiak vagytok rám. Ha ez az időpont éppen nem felel meg, nem kell elkeseredni, a Bézs honlapján található hangtár és gondolom, ismétlés is lesz.

Egy kultikussá vált filmzenét hívtam vendégül. Ez a zene az Erdelezi, Kusturica Cigányok ideje című filmjének dala, amely egy csodálatos, tavaszköszöntő roma ünnep jelképe.

 

Kovalik Márta díj

(Kovács Hédi)

Rádió Bézs? Ismered? Biztosan, de ha mégsem, akkor keresd és hallgasd! Valós értékek internetes „frekvenciája”. 
"Vele" voltam egy különleges eseményen.
A Rádió Bézs jóvoltából ismét átadták a Kovalik Márta vándordíjat, idén nem más, mint Vekerdy Tamás kapta meg.

Ugye ismerős a név? A neves pszichológus, a hazai Waldorf óvoda és iskola megteremtője, a Waldorf tanárképzés megszervezője, többek között.
Az ő mondata például, hogy:
„Őrület, hogy a gyerek minden percét be kell osztani. Edzés, úszás, tánc, angol, mulatság, ezeken majd lefoglalkoztatják azt az idegesítő gyereket. Ahelyett, hogy hagynák otthon bambulni, merengeni, magában eljátszani, a kádban, vagy inkább az udvaron egyik kisvödörből a másikba önteni a vizet. Nincs sarazás, nincs homokozás. Játszóház van. Marhaság. Kevés elemű, egyszerű élet kell a gyereknek, attól nyugszik meg.”

Ki volt Kovalik Márta, a díj névadója? Legendás szerkesztő. Hegyi Imre és ő jegyezte a Húszas Studiót. A tényfeltáró dokumentum-műsoraikért Pulitzer díjjal, tolerancia díjakkal, Prix Italia és Prix Japon elismerésekkel jutalmazta őket a szakma.

A díj születésének gondolata a Bézs rádió alapítójának, főszerkesztőjének, Fodor Jánosnak, és egy Amerikában élő magyar családnak a Szaday családnak köszönhető. A különös ívelésű és formájú díjat Formanek Zsuzsa üvegtervező iparművész és Bedécs Kristóf ötvösművész tervezte és alkotta.

A díjátadás helye a pocsék idő ellenére is imádnivalóan sajátos hangulatú Graphisoft Park, és benne a Kör étterem volt. A tavalyi díjazott Bojár Gábor adta át Vekerdy Tamásnak a vándordíjat.

Azután műsor következett és  muszáj elmesélnem, ki mindenkit hallottunk vagy láttunk ezen a rövid kis koncerten.

 >>>

Jogi Jógik

Új műsor indul a Rádió Bézsben. Szolgáltató műsor. Jogi Jógik a címe, s egy tapasztalt, sokat megélt ügyvéd, Dr. Dávid Gyula és a szintén jogász lánya Dr. Dávid Zsófia a műsor gazdája. Jogi Jógi rögtön tollat is ragadott:

Az úgy volt, hogy az ősember még maga intézte el jogvitáit ököllel, furkósbottal, hordatársakkal. Aztán vagy a király döntött, vagy a földesúr, vagy az erősebb. Később már különvált a szokás, az erkölcs és a jog. Az asztalnál kézzel enni nem szokás, de nem tilos. Egy középkori hívő közösségben nem erkölcsös dolog távol maradni a miséről. De nem tilos. Az áruházban ellopni a kiakasztott árucikket nem szokás, nem erkölcsös, és nem is szabad, tehát tilos. Századok óta egyre szaporodó módon minden élethelyzetünket szabályozza a szokás az erkölcs és a jog. Mi, ügyvédek, jogászok, amolyan idegenvezetők vagyunk, ha baj van hegyimentők vagy révkalauzok, riadómentősök, segítünk – jól, rosszul – eligazodni a jogszabályok útvesztőiben, ha kell tanácsot adunk, vagy ha a király elé idéznek, társulunk szószólónak, hisz tanult mesterségünk valami ilyesmi.

Ez a műsor megkísérli élet közelbe hozni a jog bonyolult, vagy annak tűnő világát. Beszélgetni fogunk arról, amit látszólag mindenki tud, vagy hallott már róla, de kevesen tudják jól, pontosan. Igyekszünk olyan tanácsokat adni, amelyek esetleg segítenek kikerülni az akadályokat, segít sikerrel venni a buktatókat, és ezzel spórolni mindenkinek időt, pénzt, energiát.

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy ami itt elhangzik, az a lányom, Dr. Dávid Zsófia és Dr. Dávid Gyula véleménye, javaslata, amiért felelősséget nem vállalhatunk, hisz a jogban épp az a szép, hogy ugyanolyan ügyben, más felek között nem egyszer születik egymással homlokegyenest ellenkező ítélet, határozat. Ha pedig a magasságos bíróság, a király meghosszabbított keze is ennyire tévedékeny, ha még ott is – olykor – előfordulnak ellentmondó értelmezések, akkor két lelkes, és tapasztalt, ámde az információk csak egy részével bíró jurátus véleménye nem más, mint egy újabb észrevétel a többi között. De mindez ne akadályozzon senkit abban, hogy kérdezzen, hogy véleményt mondjon, hogy írjon, telefonáljon, hogy ossza meg velünk a gondját. Végül is minden ügy egy srófra jár: a végén meg kell oldani a problémát. Hogy hogyan? Na ez az, amihez ismeret, fifika, tapasztalat kell.

Dr. Dávid Gyula

 >>>

Partnereink:

VDSZ jooble myonlineradio wildom

2018. szeptember 16.

Adatforgalmi díj nélkül

Ezentúl még kevesebb lehetősége van, hogy azt mondja: ismerem a nevét, hallottam, hogy érdekesek a műsorai, de nem tudom hol és hogyan hallgathatom. A technika egyre több eszközével segítjük, hogy bárhol, bármikor hallgathassa online adásunkat. Nem kell a számítógép előtt ülnie és online rádiókészülék sem szükséges hozzá, csak vegye elő „élettársát” azaz mobiltelefonját és máris megszólal a Rádió Bézs. Androidosoknak van  Play Store-ból letölthető applikáció, és az Iphone tulajdonosoknak természetesen az App Store-ban is ott az alkalmazás. Vagy elég az oldalunkon látható QR kódot beolvasni, máris szól az adás.

Aki pedig mégis internet rádióján szeretne hallgatni minket, itt keresse:
Rádió Bézs 
http://195.210.29.82:8001/bezs 
Rádió Bézs 2 
http://195.210.29.82:8002/bezs2

Vodafonos hallgatóinknak különösen jó hírünk van: nekik ezen túl az adatfogyasztás miatt nem kell aggódniuk. Ha havi 1000 forintért Music Passt vásárolnak, adatforgalmi díj nélkül akár 24 órán keresztül szólhat telefonjukon a Rádió Bézs. A szolgáltatást az oldalunkról a Bézs hírek rovatban található linkkel akár közvetlenül is megrendelhetik.

De azért ha megszólal a telefon, ne felejtsék el felvenni!

 >>>
Élő
adás

Élő
adás Bézs 2


Támogass!

Támogassa a Rádió Bézst!

A Rádió Bézs adásait mindenki ingyen hallgatja, de nem ingyen készül.

Három esztendeje erőnkön felül teljesítünk, hogy szólhassunk önökhöz, önökért. Arra kérjük önt, hogy támogasson, hogy életben maradjunk, hogy növekedni és fejlődni tudjunk

 >>>

Játék

Nyaralunk, úszunk, kirándulunk….

A Fertő tó érdekességeire vonatkoznak játékunk kérdései. Fedezze fel csodálatos világát, ehhez 3 nyertesünknek útikönyvet sorsolunk ki segítségül. 

 >>>