A Rádió Bézs, annak főszerkesztője Fodor János, valamint a Szaday család vándordíjat hozott létre, azért, hogy Kovalik Márta, aranytollas Újságíró, az egykori Húszas stúdió szerkesztője, a Magyar Rádiózás meghatározó személyisége emlékét az utókor megőrizze.

Az emlékdíj nem szakmai díj.

Az kapja minden évben, aki szabad, független, tisztességes ember s tesz azért, hogy a következő generáció minél nagyobb tudással, minél szabadabban élhessen úgy, hogy a tényeket megismerhessék, és azokat tiszteletben tartsák.

Az első díjazott Bojár Gábor fizikus, vállalkozó, a Graphisoft CAD-szoftverfejlesztő cég és a budapesti Aquincum Institute of Technology magánegyetem alapítója.

A díjat Formanek Zsuzsa üvegtervező iparművész és Bedécs Kristóf ötvösművész tervezte és alkotta.

A június 28-i díjátadón  Bornai Tibor, Gábriel, Pleszkán Écska és Ratkóczi Huba duo és Wessely Ernő lépett fel.

Az utolsó időszakban, szinte minden nap, kéretlenül megjelent. Bejött a szobámba. Bekúszott a számítógépembe. Ott voltak a sorai az orrom előtti monitoromon. Betuszkolta magát és a gondolatait az agyamba.

2013. hatodik hó, huszonkettedike.

„Reggel

Csak azért írok most ide, mert figyelem az agydaganatomat. Hogy egyáltalán meddig vagyok képes gondolkodni. Leírni szavakat. Az egyik jel éppen az volt, hogy észrevettem: félreütök a gépen.
Egy hete jöttem be a kórházba. Előtte a Moszkva téren majdnem elütött a villamos. Talán jobban jártam volna. Nem vagyok gazdagabb attól, hogy hirtelen lett agy-, vese- és tüdődaganatom. Bár nem mondom, hogy érdektelen bátorságpróba innen fölállni. Ha csak két lépés erejéig is.
Az első: elbúcsúzik, a második: rendbe tenni, amit még lehet és érdemes.

Valamiért a szemétszállítók nem érzik át, hogy egy kórházban az emberek nem bánnák, ha egy rettenetesen meleg éjszaka után egy egészen picit aludhatnának. Hajnalban, mint rendesen, csörömpöltek, ordítoztak, hangosan tréfálkoztak.
Lementem a kertbe. Èppen jött két hullaszállító. Az egyik fölöttébb gyaloggaloppos volt. Jól becsúsztatták - helyesen: bebaszták - a koporsót a kocsiba, aztán az egyik ledobta a gumikesztyűjét a földre.
- Na, akkor a gyerekosztályra! - mondta a másiknak, aki sofőrként is szolgál.”

Aztán, felfoghatatlan szenvedések, s 2015. január 14-én meghal Andrassew Iván.

Négy éve már. 62 évet élt. Aki nem tudná, ő egy író, költő, újságíró, polgári aktivista volt. Persze leginkább azt kéne mondanom, hogy jó ember volt. Bátor ember volt, demokrata volt. És azt, hogy nagyon hiányzik.

Mert olyan ember volt, aki nem alkudott. Akinek minden írása, publicisztikája egy kiáltás volt. Nem tudott, és nem akart semmilyen mutyiban, semmilyen háttéralkuban részt venni. Írni akart és harcolni – egy tisztességesebb életért.

Pályának utolsó húsz éve kiemelkedő internetes aktivitása révén különösen jól dokumentált. 

Szeretném önt arra kérni, számítógépének billentyűzetén pötyögje be a nevét. Andrassew Iván. A mint András, N mint Nándor, D mint…..Keressen rá a világhálón! Olvassa el mit írt. A verseit, a könyveit, a cikkeit, a naplóját. Mindent! Nem azért, mert megérdemli, hanem azért, mert fontos dolgokról szólt. Rólunk.