Békésen űztem a világ legszebb foglalkozását – azaz könyvtáros voltam egy nagy, tudományos könyvtárban, amikor beérkezett a Nőszemély című lap. Ekkor történt valami, de mielőtt felfedném, hogy mi, meg kell indokolnom a „legszebb foglalkozás” kijelentést: a könyvtáros rálát az egész világra, nincs bezárva egy témába, bár szakreferensként elmélyedhet valamelyikben. A dolgok több oldalról kapnak megvilágítást, a történelmi események pedig „eredetiben” tárulnak fel, amikor az egyidejű híradásokban, a korabeli példányban olvassuk őket munkánk során. S azt is nap mint nap látjuk munkaeszközeink – vagyis a dokumentumok – révén, hogy ki, mit mondott tíz, húsz, 50 vagy 100 évvel ezelőtt. Az említett folyóirat (Nőszemély – feminista lap) átnézése után a katalógushoz siettem – még csak cédulakatalógus létezett – a feminizmus címszóhoz. Csak egy utalót találtam: lásd Nőkérdés. Így kezdődött a kaland, amely máig tart.
Nagyon szép történet bontakozott ki előttem, ahogy a kezdeti tájékozódást elmélyült kutatómunka váltotta fel. Ez a történet arról szól, hogyan adták a női generációk „kézről kézre” a gondolatot, hogy részt akarnak venni a társadalom alakításában, ehhez pedig magasabb képzettséghez kell jutniuk. Kitartásuk nyomán járhatunk egyetemre 1895 óta. E sajátos prizmán át a teljes magyar történelemről is árnyaltabb képet kaptam. A XVIII. század elejétől kezdve virágzó egyesületi élet dokumentumai arról tanúskodnak, mennyi mindent hozott létre a korabeli civil társadalom egészen az egyesületek 1949-ben történt betiltásáig. Ez a feltáró munka lelkesítő, közkinccsé tétele pedig egyéni és kollektív önismeretünkhöz nélkülözhetetlen.
Szakmai életem középpontjában tehát a nőtörténet áll, magánéletemben pedig – hiszen „stílusosan” három lányom van – ők és családjaik viszik a főszerepet.
Budapest, 2021. december 13. Elekes Irén Borbála